Tegnap épp munkába tartottam, ültem a buszmegállóban, vártam a buszt. Hirtelen észrevettem, hogy egy 10 éves forma kislány szalad felém. Alapvetően nem gondoltam volna, hogy épp tőlem akar valamit, de akkor éppen én voltam ott az egyetlen ember a környéken, meg hát amíg felém közeledett egész végig a szemembe nézett. Elvágtam hát a rock zenét ami épp a fülembe ordított, és vártam, mi lesz most.
A kislány odaért, és dánul megkérdezte, hogy szeretnék - e 5 koronáért vásárolni egy pohár kávét.
Többször láttam már a városban, hogy iskolás diákok árulnak sütit, teát, vagy kávét az utcán. Nem tudom pontosan, hogy éppen mikor mire gyűjtik a pénzt, de annyira nem is fontos. Egyébként is borzasztó fáradt voltam, meg rettenetesen hideg is volt, ráadásul ilyen olcsóért sehol nem kapok kávét, úgyhogy gondoltam miért ne.
Átbaktattunk az út túloldalára, ahol a kávét árulták, közben én hevesen gondolkodtam. Mert, hogy amíg mentünk, a lányka egész végig magyarázott nekem, méghozzá dánul, én meg egy szavát sem értettem. A problémám az volt, hogy nem feltételeztem róla, hogy beszélne angolul, és azt sem éreztem különösebben lényegesnek, hogy eláruljam neki, hogy külföldi vagyok. Hiszen, ha nincs közös nyelv, amin kommunikálni tudunk, akkor nem igazán éri meg belemenni ebbe a helyzetbe, hogy megpróbálom neki elmutogatni, hogy mégis miért nézek rá olyan nagyon furcsán, amikor hozzám szól.
Miután sikeresen átjutottunk az úton (és kis híján elüttettük magunkat egy kisbusszal), odaléptünk a kislány barátnőjéhez, aki már vette is elő a termoszt, meg egy poharat.
Persze rögtön kérdezett is valamit, ami nagyjából annyit jelenthetett, hogy tejet kérek-e a kávémhoz, de az egyetlen szó, amit én ebből a mondatból megértettem, az volt, hogy tej. Így sikerült megadnom életem legostobább válaszát:
Kislány: Tejet kérsz bele?
Én: Igen, tej.
Soha nem leszek képes választ adni arra a kérdésre, hogy egy egyszerű, mezei "igen" miért ne lett volna bőven elég, mint válasz, főleg úgy, hogy nagyjából még sejtettem is, hogy mi a kérdés.
Na, de a nehéz része még csak most következett. A kislány elkezdte önteni bele a tejet, közben ismét mondott valamit, amiből megint csak annyit értettem, hogy tej, viszont nem kérdés volt, hanem kijelentés, és összességében fogalmam sem volt róla, hogy most mit mondott. De nem estem pánikba, csak gyorsan bólintottam egyet, és úgy tettem, mintha tökéletesen ura lennék a helyzetnek. Szóval a leányka locsolt a pohárba némi tejet, aztán abbahagyta, és rám nézett, mintha erre most nekem reagálnom kéne valamit. Első gondolatom az volt, hogy megdicsérem, vagy esetleg megtapsolom, amiért ilyen kiváló technikával mérte ki a tejet a pohárba, de végül sikerült rájönnöm, hogy mi a helyzet.
Ugyan is az a mondat, ami elhagyta az ő száját, és amiből én egy szót sem értettem, azt jelentette, hogy ő majd önti a tejet, és akkor én szóljak, hogy ha elég lesz.
Úgyhogy végül biztosítottam afelől, hogy elég tejet rakott a poharamba. Végül felöntötték kávéval, én fizettem, megköszöntem, és visszamentem a megállóba.
Amíg ott ültem, a forró kávét kortyolgatva, egyfolytában járt az agyam. Ugyan is a nagy hidegben annyira jól esett a meleg ital, hogy gondoltam amint végeztem ezzel visszamegyek és veszek még egy pohárral. Na, de az nem megy olyan egyszerűen, hiszen az angolul nem beszélő kislányoknak valahogy meg kell magyaráznom dánul, hogy kérek még.
Végül csak elfogyott a kávé, úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat és visszacaplattam hozzájuk. Az eredeti koncepcióm az volt, hogy majd jól megkérdezem tőlük, hogy vehetek-e még. Szépen kikerestem az ennek megfelelő dán szavakat az agyamból, megfelelő sorrendbe állítottam őket, hogy kérdést alkossanak, többször egymás után elismételtem magamban, hogy azért valahogy a kiejtésem is érthető legyen.
Feltettem a kérdésemet, dagadva a büszkeségtől, hogy sikerült nekik dánul megmagyaráznom, mit akarok. Mondták, hogy persze, hogyne, vehetek még, ha szeretnék, de a beszélgetés maradék részét angolul folytattuk le.
Itt nekem a lányok többszörös meglepetést okoztak. Az első dolog, ami lesokkolt az az volt, hogy két, alig 10 éves kislány képes angolul beszélni. Másodsorban azon gondolkodtam el, hogy vajon honnan jöttek rá, hogy én külföldi vagyok. Mármint persze nem sikerült olyan kiemelkedően jól kommunikálnom, de azért szerintem nem ejtettem akkora hibát, amiből kikövetkeztethették volna, hogy nem beszélek dánul.
Na igen. Gondoltam én.
Nagyjából egy órába telt, amíg rájöttem, hogy mi volt a helyzet. Többször is visszajátszottam a beszélgetést a fejemben, mikor is ráébredtem, hogy a kérdésemben "én" helyett az szerepelt, hogy "te". Tehát nem azt kérdeztem, hogy vehetek-e még, hanem azt, hogy vehetsz-e még.
Nem is igazán kommunikáció volt ez részemről, csak az egész napos stressztől megfáradt agyam utolsó próbálkozása arra, hogy valamit előhányjon magából.
Feltehetőleg a kislányok itt döntöttek úgy, hogy nem vagyok én elég képzett ehhez, és mindannyian jobban járunk, ha inkább angolul beszélgetünk, mert az legalább nekem is megy.
Szóval nem, nem vagyok dán, és ezt nem is tudom eltitkolni, de nem is akarom. Csak hát ugye magyarként az ember nem feltételezi kislányokról, hogy folyékonyan beszélnek angolul. Pedig beszélnek.
Mer ez egy ilyen hely. :)

Címkék: élet külföld város nyelv dánia

Tuborg közlegény megmentése

 2013.12.31. 22:47

December 31-e, este kilenc óra. Hősünk még a szobájában is hallja a dörrenéseket. Azokat az elképesztő, borzalmas dörrenéseket. Az ember belefásul, már nem is emlékszik, mi a forrása ennek a rettenetnek.
De menni kell, mert küldetés az mindig van. Most, pedig fontos a cél.
Alkohol.
Mert ha már az ember egyedül tölti a szilveszter éjszakát, és még ahhoz is elég sóher, hogy a legolcsóbb pezsgőt is ott hagyja a polcon, vizet meg nyilván nem iszik, valamit ki kell találni.
Egy sör. Csak egy kell.
Csak jusson el a boltig meg vissza.
Mert, hogy odakint háború van. Rémes, szörnyű háború, az egész városban. De muszáj. Tuborg közlegényt meg kell menteni.
Hősünk magára ölti fekete harci sapkáját és fekete csata szövetkabátját, majd felhúzza ütött - kopott cipőjét és elindul.
Az utcán száll a füst és a por, minden irányból hallani a robbanásokat. Hősünk körbenéz. Balra épp rakéták szelik át a levegőt. Arra veszélyes. Jobbra, pedig a már kilőtt rakéták után maradt szemét teríti be az utakat, a harc elhullott hőseinek állítva emléket. A lövedékek átható szaga marja az orrát.
Végül mégis balra megy. Az valahogy biztosabbnak tűnik. A repülő rakétákat legalább szemmel tudja tartani, a földön heverők látványa viszont kételyt ébreszt benne. Nem akar kockáztatni.
Megy amíg egy vonalba nem ér a lövedékek kilövési pozíciójával. Ott megáll és vár. Rakéta szeli át a levegőt, majd robban fel a magasban.
Itt az alkalom. Csak egy lehetősége van. Bátran jobbra vetődik és csak szalad, vissza se nézve. Bár az éjjel - nappali nincs messze, most mégis nagynak tűnik a távolság, túl nagynak. Út közben jobbról nagy, nyitott tér bontakozik ki. Tudja, hogy a sötétben ott rejtőzik az ellenség. Látja is az öngyújtó fellobbanó lángját. Újból futásnak ered, mielőtt a kilövésre kész rakéták megkezdenék emelkedésüket. Mikor kicsit távolabb ér, lassít. Hallja a robbanást a háta mögött, de nem fordul meg. Koncentrálnia kell a feladatra.
Már csak méterek vannak hátra. A sötét égen narancsszínűre festik a felhőket a robbanások. A stadion mögött újabb és újabb detonáció fénye villan. Hősünk érzi, ahogy a szíve egyre vadabbul ver, de nem adja fel. Közel a bolt.
Végül épségben eléri célját. Belépve az üzlet kellemes melege és hívogató, fehér fénye magába szippantja. Rögtön tudja hová kell mennie.
Tuborg közlegény fegyelmezetten áll a sorban ezer meg egy társával együtt, várva, hogy harcba hívják. Hősünk leemeli őt a polcról, majd a pénztárhoz megy.
Pénztáros kapitány mélyen főhősünk szemébe néz.
- 18,50. - mondja, és nem lehet nem észrevenni az elismerést a hangjában. Hősünk fizet, szalutál, majd az ajtóhoz sétál. Mélyen beszívja a bolt tiszta, füstmentes levegőjét, aztán kivetődik a kijáraton.
Sietve visszafelé halad. A távolban látszanak a villanások, a robbanások zaja, pedig egyre erősödik. Tudja jól, hogy még mindig veszélyben van, de Tuborg közlegénnyel a zsebében valahogy magabiztosabbnak érzi magát. A füst egy pillanatra elvakítja, de ez nem jelent akadályt. Ahhoz túl jól ismeri az utat.
Már majdnem visszaér a bázisra, ott is van az utca sarkánál. Azonban az út mindkét szegletét robbanó petárdák hada lepi el. Hősünk gyorsan behúzódik a fal mögé és ott várja, hogy véget érjen a támadás. Közben azon gondolkodik, hogy mégis milyen ember képes ilyen brutalitásra.
Végül a robbanások elcsendesülnek, a füst is megkezdi lusta táncát az ég felé. Hősünk kiugrik a fal mögül és sietve a bejárati ajtó felé masíroz. Mielőtt belépne a ház biztonságába, visszanéz. Az utca végénél további rakéták indulnak meg az ég felé, fütyülve - visítva. Hősünk egy pillanatig megbabonázva áll. Talán csak egyetlen, röpke másodpercig még szépnek is találja őket. Ha nem lenne ez a sok, átkozott robbanás, gondolja, még akár gyönyörű is lehetne.

Szerzői megjegyzés: ó, azt gondoltátok ez valami drámai történet egy katonáról? Dehogy is, ez csak egy átlagos szilveszter este Dániában. :)

Címkék: élet város tűzijáték dánia szilveszter tuborg

Munkamorál

 2013.10.23. 18:05

Az elmúlt két hétben eddig kétszer alakult úgy a helyzet, hogy egy kis mellékesért lemehettem családkám nyaralójába, segíteni a munkálatokkal. Míg a hivatalosan szerződtetett munkások a tényleges építést végezték, mi kitakarítottunk, mert a téglát ugye eldobálni jó, csak összeszedni nem. Na, lényeg a lényeg, belekóstoltam a munkásemberek életébe, és hát keserédes az élmény. Mert megfizetik az embert, nem is kicsit, de (mint az most kiderült) a fizikai munka nem nekem való. Hozzátenném, mindent hősiesen megcsináltam, amit kellett, soha egy panaszos szavam nem volt és a múlt héten a 9 óra alatt csak egyszer tartottam szünetet, de akkor sem valami kellemes.

Amit ki szeretnék hozni ebből az egészből az az, hogy az ott eltöltött idő alatt sok mindent tanultam az életről, a világmindenségről, meg mindenről és most szeretném ezeket a téziseket megosztani veletek.

1. A sár egy nagyon ragaszkodó háziállat

2. Az üveggyapot nem kézkrém.

3. Mikor a karod azt üzeni, hogy ezt a zsák téglát már nem vagy képes feljebb emelni, a karod hazudik.

4. Mikor a lábad és a derekad egyszerre üzeni, hogy nem tudsz még egyszer lehajolni, vagy leguggolni, valószínűleg mindkettő igazat mond.

5. Az örökkévalóság sem tart örökké, csak nagyon-nagyon sokáig.

6. Az, hogy nem vagy képes valamire, nem jelenti azt, hogy jó pénzért nem fogod megcsinálni.

7. A lehetetlen létezik, csak nem mindig lehetőség.

8. A porszívó délután mindig nehezebb.

9. Szerintem olyan, hogy litván nő, nem létezik (legalább is ez volt a litván férfiak arcára írva).

10. A segítséget nem a jó szándék vezérli, hanem az, hogy a körülötted lévők már nem bírják nézni a bénázásodat. 

11. A padlódeszka azért van, hogy eltakarja a mocskot, ami alatta rejtőzik.

Elsőre ezek a gondolatok butaságnak tűnhetnek, de ha egyszer úgy hozza a sors, hogy építkezésen kell segédkezned, jussanak eszedbe. Megígérem, értelmet nyer az összes.

Ami, pedig a legfontosabb; azt az egyet jól az eszembe véstem, hogy az építőmunkások nem olyan szörnyű emberek, mint azt néha gondoljuk. Hiszen mindezt a kemény, fáradtságos munkát elvégzik helyettünk, így nekünk nem kell vele foglalkoznunk. És két ilyen nap után én ezért nagyon hálás vagyok.  

Címkék: élet munka külföld gondolatok dánia

Az utolsó kávé reggel

 2013.08.31. 19:21

Péntek reggel Aleksander és én kávét csináltunk.

Pedig mi mindent megpróbáltunk. A kölyök kitalálta, hogy kávét fog készíteni anyunak, mire apu megpróbálta eltántorítani ettől az elhatározástól, még én is igyekeztem bevetni legjobb Activity-s tudásomat, hogy elmutogassam neki, már csináltam kávét, de hajthatatlan volt. Elővette a tölcsért, egy filtert, meg egy üveg instant kávét és egy darabig mászkált vele a földszinten.

Nem volt már kiút, hagyni kellett, hogy kávét csináljon.

Nagyon igyekeztem szabotálni a tervet. Sokat bajlódott a fedél leszedésével, én meg annyira nem haltam bele az igyekezetbe, hogy segítsek neki, csak fogtam az üveget, nehogy leessen. Gondoltam, csak feladja egy idő után. Mivel látszott rajta az elszántság, egy idő után megesett rajta a szívem, kicsit lazítottam a fedőn, de még így sem ment neki, hát még egy kicsit kilazítottam. A tető eltávolítása után még egy akadályba ütköztünk; egy fóliaréteg is volt a fedő alatt. Először hagytam neki, had próbálgassa, de végül csak segítettem neki kinyitni.

Feltűnően sokat nyúlkált a vízforraló felé, de ekkor rajtam volt a sor, hogy elzárkózzam az alkudozástól. Épp csak egy pár perce forraltam vizet, szóval az még nem hűlt le annyira, hogy gyerek kezébe adjam. Megegyeztünk hát, hogy a csapból jövő vizet fogjuk használni.

Itt kritikus ponthoz érkeztünk; a tölcsérbe bele került a fólia, abba a kávé, de ahogy a víz is a képbe jött, a kész kávé egyenesen a mosogatóba ömlött. Nem volt alatta semmi, amibe csöpögtethettük volna a koffeines löttyöt.

- Oké. - jelentette ki Aleksander, amolyan ne-essünk-pánikba hangnemben, miközben szemével már a megoldást kutatta. Gyorsan elővadásztam egy bögrét a fiókból, és pont addigra készültünk el, mire anyu leért a konyhába.

- Ezt én és Eszter csináltuk neked! - jelentette ki büszkén a fiú, és anyunak adta azt a kávénak csúfolt borzalmat.

Anya, pedig nem habozott, gond nélkül belekortyolt, még meg is köszönte.

Szóval készítettünk egy kávét, még utoljára. Aztán fölmentem és beágyaztam, még utoljára. Majd szendvicset készítettem, leszedtem az asztalt, elmosogattam, megterítettem a vacsorához, még utoljára. Tettem egy tiszteletkört a földszinten, még utoljára (na nem azért, mert nyertem valamit, csak ellenőriztem, hogy van-e valahol egy kósza játék, amit el kéne pakolni).

Aztán álltam egy darabig a lépcső aljában, anyának kiabálva, és közben megőrülve a ténytől, hogy akármilyen hangosan is kiáltozom, ő úgysem hallja meg (még utoljára).

Végül elbúcsúztunk, hogy jajjdenagyonkellemesnyaratéstalálkozunkaugusztusban. Elhagytam a házat, és vidámabb nem is lehettem volna.

Persze nem mondom, hogy nem fognak hiányozni, mert összességében itt is rengeteg pozitív élményt gyűjtöttem (főleg a gyerekekkel), de azért örültem, hogy végül elérkeztünk erre a pontra is. Hosszú volt ez az év, nagyon is hosszú, de soha ilyen szép, eseménydús évem nem volt még. Végiggondolva mindazt, amit átéltünk, még én is kénytelen vagyok azt mondani, hogy elismerésem... pedig nem szeretem az ilyen hozzáállást, de hát basszus! Az érettségi után féltem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmi megtörténjen velem, hogy képes legyek nekivágni egy ilyen dolognak, teljesen egyedül. És mégis, sikerült. Alig tudom elhinni! Úgyhogy azt tudom mondani, megérdemelt a pihenés, és ki is fogom élvezni minden pillanatát.

Mikor boldogan kirontottam a szobámból, bőröndökkel, táskákkal, fényképezőgéppel megpakolva, nindzsa mama erősen magához ölelt, kellemes nyarat kívánt és mondta, hogy mennyire hiányzom majd nekik. Ők is nekem, rettentően, de azért ideje volt, hogy hazamenjek. Otthon van mindenkit, akit szeretek, aki fontos nekem, akit a szívembe zártam. Pontosan ezért olyan mocskosul nehéz ez, másoknak lehet, hogy nem, ők talán erősebbek, vagy nem ragaszkodnak annyira, mint én, vagy talán ők már kiépítették a saját új életüket, már vannak ott ismerőseik, szeretteik, akikért érdemes visszamenni. Nekünk ehhez még idő kell, bár azért vannak már kedves ismerősök, barátok.

Egy szó, mint száz, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól fog alakulni, ennyire lendületesen, könnyedén, amolyan minden-rendben-lesz módon.

Azért kellett a pihenés. Ez a nyár, akárcsak az előtte álló év, pont ugyan olyan csodás volt. Barátok, család, kikapcsolódás, minden, ami csak kellett. Sok csodás pillanatból emelném ki ezt az egyet; egy tombolással, nevetéssel, táncolással megkezdett este közepén ültünk ott hárman egy matracon, lassan forogva a medencében, és én csak néztem azt a csillagokból álló háromszöget, amit hetekkel azelőtt fedeztünk fel, és ami olyan nagyon hasonlított arra, ahogy most vagyunk mi; az egyik kicsivel távolabb a többiektől, a másik kettő valamivel közelebb, mégis tulajdonképpen távol. Bár messze vannak egymástól, megkapó tulajdonságuk, hogy mindig is ott és akkor lesznek az égen, amikor és ahol kell nekik. Az már a miénk, keserédes metaforaként lebeg a fejünk felett minden este, emlékeztetve arra, hogy most már mindegy mi lesz, túléljük majd. Kiálltuk az első, nagy próbát, nem is volt olyan nehéz, mint képzeltük, úgyhogy most már rendben lesz. :) (P.S.: Szeretlek titeket, srácok)

Persze nem ez lenne az egyetlen dolog, amit ki kéne emelnem; nevetés, pancsolás, szórakozás, lazulás azokkal, akiket tavaly augusztusban úgymond elvesztettem, de voltak olyan nagyszerűek, hogy megvártak. Köszönöm nektek. :)

Most, pedig ideje visszatérni ide, erre a csodás helyre és belevágni a kalandokba úgy, ahogy tavaly tettük. Mielőtt kijöttem volna, megígértem magamnak, hogy kicsit többet fogok kimozdulni, kicsit több élményt gyűjtök majd, kicsit más lesz a hozzáállásom. Első évben sikerült ezt (többé-kevésbé) megvalósítanom, remélem idén is képes leszek folytatni. Köszönöm mindenkinek aki lehetővé tette, hogy ilyen élményekkel gazdagodjak (tudjátok jól sütik, hogy rátok gondolok) és remélem tartjuk majd ezt a jó szokást. 

Címkék: élet barátok család magyarország külföld nyár dánia élmények

Bajszos népünk győzni fog!

 2013.04.15. 12:15

Bajszos népünk győzni fog, mert bennünk megvan. Nekünk nem okoz gondot partvissal az egyik kézben, másikban megafonnal, orrunk alatt, pedig hetyke, szemceruzával rajzolt bajusszal járkálni az utcákon. Bajszos népünk győzni fog, mert mi nem tudjuk, hogy kell flash mob-ot szervezni, ettől függetlenül nem szégyelljük borzasztóan élvezni azt, ahogy heten leégetjük magunkat Koppenhága egyik legforgalmasabb terén.Bajszos népünk győzni fog, mert mi képesek vagyunk rögtönzött, bajszos tüntetést tartani Vesterport állomáson, még akkor is, ha csak hárman vagyunk.

Bajszos népünk győzni fog, és ezt most már mindannyian tudjuk. Elkezdtük ezt az egészet, elindultunk egy úton, és ez nagyon jó. Bajszos népünk győzni fog a rossz idő, a magas árak, a jó fizetés, a kis hableány, a nyers hal, a biciklis kultúra, a Carlsberg, a Lego és a dán keksz miatt is. Bajszos népünk most már biztosan győzni fog, történjék bármi.

Bajszos népünk győzni fog azért is, mert a lányok megcsinálták, mert ők már megnyerték a csatát, hősként térhetnek haza. Aaron miatt is, akinek köszönhetően jobban értesültem az ottani eseményekről, mint a budapestiekről, és ez valahol nagyon jó, de leginkább elszomorít. Bár inkább attól vagyok szomorú, hogy nekem most nem lehet, én idén nem lehetek ott, nem öltöztethetem a lelkem nemzeti színekbe, nem ugrálhatok büszke magyarságom apropóján, és nem énekelhetem, hogy MÉG MÉG MÉG MÉG MÉG, ENNYI NEM ELÉG!! De azért nem bánom, mert bajszos népünk itt is győzni fog, és nekünk most erre kell figyelnünk, hogy egyszer még én is ott lehessek, újra, mint a régi szép időkben. Akkor majd egyként szurkolunk, mert a fiúk is próbálják, ők is tudják, hogy bajszos népünk győzni fog, csak talán nekik nem ugyan azt jelenti, mint nekünk. Ők is voltak már hősök, számomra még most is azok, csak talán ők már elfelejtették, milyen is az. De érzik ők is, hogy bajszos népünk győzni fog, és ez adjon nekik elég kitartást erre a hosszú hétre. És végre, mikor én is újra átélhetem majd velük a csodát megint, akkor együtt zengjük a himnuszt, elmorzsolva örömkönnyeinket, vagy csak nevetve mormolunk egy Brigi és a betyárok nótát.

Bajszos népünk győzni fog a Hellerup city-ben eltöltött délutánok, a koleszos sörözések, az átnevetett éjszakák, a hosszú projektek, a görkoris derbik miatt is. Bajszos népünk győzni fog minden új tapasztalat miatt, amit itt élünk meg.

Bajszos népünk győzni fog, mert mi tudjuk, hogy kell vígjátékból horrort csinálni, ismerjük az eldánosodás tüneteit, plusz, aki szenved Marokkóból visszatérve az időeltolódástól, az miért nem megy Koreába, ott kevésbé jó az idő, viszont sokkal nagyobb az időeltolódás. :)

Bár messze még az út vége, mi magabiztosan haladunk előre, mert, ha egyszer célba érünk, majd büszkén mondhatjuk, hogy bajszos népünk tényleg győzött, és ugyan sok van még előttünk, tele nem várt kanyarokkal, bukkanókkal, és akadályokkal, bennünket ez nem tartóztat fel, mert ott van bennünk a hit, hogy bajszos népünk győzni fog. :)

Címkék: külföld dánia bajusz flash mob

Kölcsönkapott életek

 2013.04.02. 19:52

Most már kicsit több, mint egy hónapja lakom ezen az új helyen, megint a városban. Vissza a vérkeringésbe, minden megint olyan élettel és pezsgéssel teli, mint annak idején, a hosteles időszakban.

Maga a hely megtalálása elég last minute volt, szerdáról csütörtökre, a beköltözés, pedig pénteken történt, ami épp egy nappal a kiköltözési határidő utánra esett, de hát az embernek azért vannak barátai, hogy kisegítsék, ha bajban van.

Egy kellemes lakásban leltem meg álomszerű birodalmamat, Osterbro - ban. Egy helyes kis családdal lakom együtt. Egy afrikai származású fickó, a felesége és két gyönyörű gyermekük a lakótársaim. Számomra elképesztő az a mérhetetlen kedvesség és szeretet, amivel fogadtak engem, és viseltetnek irántam mind a mai napig. Tiszteletben tartjuk egymás magán szféráját, a szobám ajtaján túl csak én tartózkodom, és természetesen én sem használom az ő életterüket. A közös helyiségek megosztása is nagyjából gördülékeny, vagy ha mégsem, azt is képesek vagyunk megoldani.

Ami most itt a lényeg, és amiről már egy ideje írni szerettem volna, az maga az érzés. Az, hogy befogadnak, és elfogadnak, minden hülyeségemmel együtt. Megértőek és türelmesek, számíthatok rájuk, ha arra van szükség. A gyerekek, pedig valami furcsa, ösztönös kötődést éreznek irántam, ami nekem kissé különös (már csak azért is, mert annál a családnál, ahol most dolgozom, a gyerkőcök csak viszonylag hosszú idő után voltak hajlandóak velem megbarátkozni), mindazonáltal hihetetlenül pozitív és kellemes. Furcsa, hogy szombat reggel, teljes kómában kilépve a szobámból máris két vidám, mosolygós kölyök ugrik a nyakamba és ölel át, elárasztva engem mérhetetlen szeretettel. Sajnos a nyelv itt akadályt képez, őszintén sajnálom, hogy még nem tudok velük kommunikálni, de a köszönés és az elköszönés szokása nagyon fontos nekik, még akkor is, ha csak a fürdőtől a szobámig megyek. Teljesen mindegy, hányszor találkoztunk már az adott napon, ha előbújok a "barlangból" a kislány hatalmas mosollyal az arcán szalad elém, hogy köszöntsön, majd az ajtóig kísérve engem, még el is köszönjön tőlem. Ez nagyon fontos neki valamiért, és szörnyen nekikeseredik, ha valami miatt elmarad a mi kis szertartásunk.

Persze, ha jobban belegondolunk, ez nem is olyan különös, hiszen származásukat tekintve ők nem dánok. Nyilván nem lehet egy panaszos megjegyzésem se, mert ez az ország befogadott minket, mikor a sajátunk már nem, sőt, bátorított, hogy jöjjünk ide, próbáljuk meg, legyünk velük. Tegyünk bele a Dánia projektbe, segítsük a fejlődést, ha már úgyse kellünk másnak, ők tárt karokkal fogadnak. Mindazonáltal néha érezhető (főleg az osztálytársak körében) az a rideg felsőbbrendűség, amivel irántunk viseltetnek. Az ember érzi magán azt a levakarhatatlan kelet-európaiságot (létezik ilyen kifejezés, jó??? :D), érzi, hogy kinézik, ha románul, vagy magyarul megszólal, pontosan látja az arcokon, hogy mi jár azokban a sápadt, szőke fejekben. Kissé fájó, hogy az osztályban igen is klikkesedünk, hogy a dánok minket levegőnek nézve sétálnak el mellettünk, hogy aztán csak a dánoknak köszönjenek, miközben nekem anyukám azt tanította, ha belépek valahová, köszönjek előre mindenkinek (vagy lehet, hogy ez itt máshogy van?). Újból hozzáteszem, ennek ellenére nem panaszkodhatom, mert itt valóban jobb az életem (eltekintve a szeretteim rettenetes hiányától), megnyugodhattam, hogy lesz majd mit ennem, lesz hová mennem. Itt tényleg igaz a kijelentés, hogy nem hagynak az út szélén, nem csak olcsó reklámfogás.

Szóval ez a család a legkevésbé sem dán, a legjobb értelemben véve. Szeretet és vidámság lengi körbe őket, és nagyon örülök, hogy a részese lehetek. Befogadtak, kaptam kölcsönbe egy szobát, egy hatalmas ágyat, egy zongorát, és még egy saját, külön bejáratú családot is hajlandóak voltak kölcsönbe adni, kölcsönzött szeretettel, hogy ne legyek elveszve akkor sem, amikor a saját családom messze van tőlem.

Ezt érzem is rajtuk, de néha meg is nyilvánul. A múltkor például az anyuka nevetve mesélte, hogy elment a kislányért az oviba, és hazafelé a gyerek megkérdezte, hogy most épp hová mennek. Anya válasza az volt, hogy haza, mire a kislány kijelentette, az a haza, ahol ott van anya, apa, a tesó, és Eszter (vagy ahogy azt ő mondja; "Ette" :D).

All in all, tökre boldog vagyok, hogy egy ilyen, göndör hajú kis tüneménynek én is az otthont képezem. :)

Címkék: élet család külföld boldogság dánia

A Kebab osztag

 2013.02.11. 09:29

Lehetne most minden úgy is, hogy szar, és talán egy pár nap múlva az is lesz, de a hétvége jól telt, és ez eléggé feldob. A péntek este a Student House-ban mérsékelt sikernek tekinthető, a szombati kijózanodás, pedig enyhén gyérnek, de a vasárnap nem is sikerülhetett volna jobban.

Vasárnap dél körül összekapartam magam és felmentem a vonatállomásra jegyet venni, hogy hétfőn már gond nélkül mehessek dolgozni. Útközben kapom az sms-t Irinától; miért nem megyünk ki délután a tengerpartra? Utána meg beülhetnénk valahová kávézni. Megírtam neki, hogy benne vagyok, aztán hazamentem, összeszedtem magam, és már úton is voltam Klampenborg felé.

Miután összefutottunk, lesétáltunk a partra. Csináltunk pár epic fényképet, melyek között szerepelt annak vizuális dokumentációja is, ahogy Szabina elveszíti a pénztárcáját. Szerencsére idejében észrevette és rohantunk vissza, reménykedve, hogy még ott van a tárca. Egy, a tengerparton andalgó párocska talált rá, akik már épp azon gondolkodtak, hogyan vehetnék fel a kapcsolatot a tárca tulajdonosával, annak érdekében, hogy a tárgy visszakerüljön gazdájához.

A kis kaland után úgy határoztunk, felmegyünk a városba, mert miért ne. Első utunk egy kávézóba vezetett, ahol elfogyasztottam életem első, és eddigi legjobb sajttortáját, illetve egy finom kávét, és, bár indokolatlanul drága volt az egész, nem bántuk meg. Százig nem állunk meg!

Ezek után az eredeti terv az volt, hogy a kikötőbe megyünk, de út közben megtaláltuk azt a kis éttermet, amit én már ezerszer emlegettem Szabinának, mert ott olcsóért lehetett hihetetlenül bezabálni. Betértünk oda is, és vettünk fejenként egy Kebab dobozt. Ahogy azt meg is ígértem, hihetetlenül bezabáltunk, Szabina meg se tudta enni az övét, hát hozta magával.

Az estebéd végeztével tényleg lesétáltunk a kikötőbe, folytatva a fényképes dokumentálást (de nem volt több pénztárcás gikszer, szerencsére), ám az a féldoboznyi Kebab folyton útban volt. Eredeti tervünk az lett hát, hogy egész egyszerűen eldobjuk az ételt, mert zavar bennünket. Le is tettük egy kuka tetejére, én pedig megjegyeztem, hogy legalább egy csövesnek jó napja lesz.

Bumm! Már meg is volt az ötlet. Miért nem megyünk fel a sétálóutcán, hiszen annyi ott a hajléktalan! Odaadhatnánk egyiküknek, biztos jól fog esni neki egy kis hús.

Az első ilyen alak, akibe belefutottunk kitartóan, és kegyetlenül hamisan nyüstölt egy elnyűtt furulyát. Odamentünk, Szabina, pedig megkérdezte, hogy kér – e egy kis Kebabot. A fickó gyanakodva belepillantott a dobozba, majd elmosolyodott, motyogott egy köszönömöt, elvette az ételt, félretette a hangszerét, és majszolta is a kissé már kihűlt, de mindenképpen laktató vacsit.

Lehet, hogy hülyén hangzik ez az egész, de attól még marha jó volt. Ahogy elindultunk, az előttünk sétáló pár mosolyogva nézett minket. Jók voltunk. Rohadtul jók.

Ezután alaposan felvidultunk. Jó érzés volt látni azt a mosolyt a fickó arcán. Jó érzés volt látni, milyen jóízűen eszi azt a kis keveset, amit adni tudtunk neki.

Bár a biciklis költöztető cégünk fájdalmasan gyorsan becsődölt, mi nem adtuk fel. A jótékonykodás felé vettük az irányt. Nem tudom, hogy tényleg megtartjuk – e, de született közöttünk egy megállapodás, miszerint legalább havonta egyszer eljövünk ide, veszünk két Kebab dobozt, és oda adjuk olyan embereknek, akik rászorulnak. Még neve is lett a cégünknek: a Kebab osztag.          

Címkék: külföld város dánia jótékonyság cég kebab

Hogyan kerültek oda a polcra

 2013.02.11. 09:27

A faltól falig érő, indokolatlanul hosszú ablakpárkányon, amit (könyvszekrény híján) polcnak neveztem ki, gyűlnek az emlékek. Kedves, szívet melengető, mégis furcsa keserűséggel teli emlékek, a múltból. A régi időkből. Pedig még nem is vagyok olyan öreg.

Mosolyt csalnak az arcomra. Kellemes őket visszanézni, mégis elkeserítő. Mert már nem lehet őket megélni, elmúltak, csak ezek a tárgyak őrzik létezésük és elmúlásuk bizonyítékát. De én akkor is szeretem őket visszanézni, legalább emlékeztetnek rá, hogy ilyen is volt.

Azok még egészen más idők voltak. Akkor még az embernek voltak olyan szerettei, ismerősei, akik segítettek szilárdan megállni. Azonban, ha egyszer van az ember annyira őrült, hogy úgy dönt, elhagyja ezeket az illetőket, hát ne csodálkozzon, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.

Szóljon hát ez a pár mondat most mindenkinek, aki úgy dönt, hogy külföldre utazik és belevág ebbe az életnek nevezett tragikomédiába, teljesen egyedül. A lényeg, amit sosem szabad elfelejteni; ez már sose lesz annyira könnyű, mint amilyen otthon volt. Ha esetleg, csak egy apró pici pillanatra úgy éreznéd, hogy na, azt hiszem kezd minden rendben jönni, van mit ennem, van fedél a fejem fölött, a tanulmányok is jól alakulnak, a legrosszabb amit tehetsz az az, hogy lelassítasz egy kicsit és kiélvezed az adott helyzetet. Mert amint kezd benned felerősödni ez az érzet, jön valami, ami beleköp a levesedbe, amitől minden kezdődik az elejéről és megint a megszokott gyomorgörccsel ébredsz. Hol fogok lakni? Mit fogok enni? Hogy lesz ezután? Az ember azt gondolná, miután beleszokott ebbe az egészbe, ezek a kérdések már nem merülnek fel többé. Mert mindig ezek a legijesztőbb kérdések, azok, amik kétséget ébresztenek benned, amik elbizonytalanítanak, hogy vajon érdemes-e ekkora utat megtenni.

De azt hiszem, érdemes. Igen, lehet, hogy ez piszok nehéz, főleg ha még épp, hogy csak kijöttél a kamaszkorból, és még tapasztalatod sincs, de ez nem is akkora baj. Igyekszem kiélvezni ezeket a helyzeteket. Hiszen ezekből lesznek majd a legnagyobb sztorik, amiket az ismerősöknek el lehet mesélni! Hogy egy borzasztóan kimerítő, költözéssel töltött nap után a hostelben a fejedhez vágják, hogy nincs szabad szobájuk, és szembesülsz a ténnyel, hogy hajléktalan lettél. Emiatt aztán addig zokogsz a recepciósnak, amíg az el nem intézi neked, hogy legyen hol aludnod. Hogy ezáltal olyan nagyszerű embereket ismersz meg, mint azelőtt még soha. Aztán, mikor végleg elhagyod a hostelt, költözés közben eltévedsz az egyik ilyen csodálatos emberrel, és órákig kóvályogtok, halálra rémülve egy teljesen idegen helyen, hogy a végén rájöjjetek, hogy egész végig célotok 1 kilométeres körzetében tartózkodtatok.  Vagy megtapasztalod, hogy az iskola nem is olyan borzasztó hely, mint amilyennek egész életedben láttad, sőt, időnként egész jó móka is tud lenni. Amikor, hónapok után talán először átszakad az a hatalmas gát, és végre megérted, hogy kell a php-t használni, és talán még élvezed is, mikor elkészülsz az adott projekttel. Hogy mosolyognak rád az emberek, beszélgetnek veled, érdekled őket.

Igen, rettentően nehéz az ilyesmit kezelni, és rohadtul fárasztó, hogy az ember éppen csak beköltözik valahová és már ezernyi problémával szembesül, és néhány rövidke hónap után mehet is tovább. Egy percre sem pihenhet, nem ülhet le, hogy elmerengjen az élet nagy dolgain. De hát nem is kell, mert az élet nagy dolgai pontosan ott állnak vele szemben, és időről időre keményen pofán csűrik, ha tetszik, ha nem.

Annyi baj legyen! Jöjjön csak az a pofon, kit zavar? Fel lehet kelni arról a padlóról, akármilyen keményen is vágódtál hozzá azelőtt. Szánalmasan rövid az életünk ahhoz, hogy ne élvezzük ki minden percét ezeknek a dolgoknak. Fel kell állni, lerázni magadról a fájdalmat és folytatni ott ahol abbahagytad, kezdeni az egészet elölről. Ez így működik, ez ellen nem lehet mit csinálni. A legjobb, amit tehetünk, hogy nevetünk rajta, és pozitívan állunk hozzá. Ellenkező esetben megnehezítjük a saját dolgunkat.

Meg aztán, nem csak ezek a régi emlékek vannak velem. Itt vannak az újak, a frissek, amik különböznek. Nem lehet őket összekeverni a polcon lévőkkel. Más helyen történtek, más körülmények között, egészen máshogy. Mindkét fajta tartalmaz nevetést, és könnyeket, szeretetet és feszültséget, de egészen más szinten. De egyiket sem lehet kevésbé szeretni a másiknál. Mindkettőnek megvan a maga szépsége, amitől mosolyt csal az ember arcára, kellemes melegséget ébreszt benne.

Én még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy mondjuk otthon, a régi, megszokott életet élve egyáltalán nem lettem volna képes ezekkel az emberekkel ilyen kapcsolatot kialakítani. Vegyük például ezt az Ivanovicsot. A téli szünetben mindketten Budapesten tartózkodtunk és volt egy olyan elképzelésünk, hogy mi lenne, ha összefutnánk. Ez, a szoros menetrend miatt nem következett be, de nevettünk is rajta eleget, mert hát, ahogy ő mondta, mit csinálnánk mi ketten együtt Budapesten? Be kell valljam, igaza volt. Egyáltalán nem vagyunk olyan típusú emberek, akik olyan roppant jól kiegészítenék egymást, és különösebben jóban tudnának lenni. De itt valahogy működik. És nem csak azért (bár az elején hajlamos voltam ezt hinni), mert a körülmények úgymond rákényszerítenek bennünket. Egész egyszerűen jól megvagyunk. Még, ha ismerjük is egymás hibáit, és esetleg vannak olyan tulajdonságaink, amik nem tetszenek a másiknak. Ez talán régen, otthon akadályt jelentett volna, de itt, és most már nem. És ez az én szememben nagyon szép dolog.

Sokszor eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha a jelenbeli énemnek lehetősége lenne összetalálkozni egy múltbéli arcommal, olyannal, aki régen voltam. Ha most alkalmam lenne találkozni azzal, aki az érettségi előtt voltam. Biztosan mindketten dühösek lennénk egymásra bizonyos dolgok miatt, és sok mindent bánnánk is, de elismeréssel tekintenénk a másikra.

Nem szeretem a nagyképűséget, de már én is kénytelen vagyok elismerni, hogy ez igen is nagy dolog. Basszus, nagyon nagy utat tettünk meg eddig is, és még ki tudja, hol a vége! És hát, annak ellenére, hogy sok mindent másképp is csinálhattunk volna, teszem azt, akár jobban is, egyáltalán nem telt rosszul. Lassan már kezdem azt érezni, bármennyire is nehéz, és akármennyi is a kihívás, hogy minden rendben lesz.

Ott van az a polc, és gyűlnek rajta az emlékek. Némelyiknek vannak kézzel fogható bizonyítékai, a többi meg csak úgy, elméletben, de ott van. Régiek és újak, kellemesek és rosszak, de mind az enyémek. Összességében, most úgy érzem, érdemes volt belevágni.

Pedig ez még csak a kezdet.           

 

Címkék: külföld emlékek dánia

Tébolyda

 2012.12.17. 10:57

Mi van itt, kérem? Mi lett ezzel az országgal? Tényleg ennyire megőrült itt minden, és mindenki? Hová tartunk? Vagy, hogy jutottunk idáig? Mi történik? Nem is értem… csak kapkodom a fejem, mert ilyen messziről nem látom rendesen a dolgokat. Lehet, hogy a szememmel van a baj, vagy valami az elmémmel nem stimmel? Mert csak azt látom, hogy nagy a felbolydulás, hogy valami történik. Mindenki tüntet, ellenáll, szembe fordul, hallatja a hangját. Még ilyen messze, ebben a kényelmes, fűtött kis szobában üldögélve is felzubog a vérem. Én is akarom! Hallják a hangomat! Igen is fogadják el, hogy nem jó ez így! Lássák be! Ne csak játszadozzunk itt!

Igen, én könnyen beszélek, innen a távolból. Mert én meg tudtam lépni azt, amire másoknak nincs lehetőségük. Nekem szerencsém van, én mit magyarázok innen, fogjam csak be a számat. Mert én egyébként is ezzel olyasmit tettem, ami nem helyénvaló, nem „hazafias”. Elmentem, kimásztam a gödörből, amíg még pont olyan mély volt, hogy ki lehessen kapaszkodni belőle. De mégis, hogy képzelem én ezt? Mit gondoltam, mikor összepakoltam a kis bőröndömet, hónom alá csaptam a papírjaimat, felszálltam egy repülőre és megtettem majdnem kétezer kilométert?

De hát kérdem én, hülyék vagyunk mi? Tényleg ez van az arcunkra írva, hogy ekkora birkák vagyunk? Véleményem szerint az ember elég egyszerű lény. Vannak igényei, s ezeket próbálja valahogy kielégíteni (és ezt speciel tankönyvben is olvastam). Ha ezt az adott helyen már nem tudja megtenni, elmegy máshová, és ott próbálkozik tovább. Ez ilyen egyszerű, kérem. Még nekem is van annyi eszem, hogy ezt felfogjam.

Valahogy itt minden máshogy működik. Sokáig nem is értettem. Itt senki sem kapkod úgy, mint otthon (rajtam kívül, persze). Mindenki ráérősen sétálgat az utcán, lustán kapaszkodik fel a buszra, bágyadtan kódorog a világban. Itt nyugalom van, csend. Ez nem egy bűzös, koszos város, ahol az ember lehajtott fejjel, futólépésben tolakszik előre a tömegben, kutatva a helyes utat. Valahogy itt minden magától értetődik, természetesen jön. Adja magát a helyes út, egyértelmű, melyik a jó irány. Neked, pedig csak annyi a dolgod, hogy követed azt, de csak lassan, nyugodtan. Sőt, út közben valószínűleg még meg is szólítanak, szóba is elegyednek veled, csak úgy, a móka kedvéért. Persze a diskurzus nem úgy kezdődik, hogy „Na pakoljá’ ki!”, ahogyan az nagyon is megszokott otthon. Itt ez mindig azon az idegen, zagyvaságnak tűnő nyelven indul, amit te persze egyáltalán nem értesz. Azért persze te is megteszed a magadét, s visszakérdezel, hogy „Beszél ön kérem angolul? ”, mert miért is ne tennél meg minden tőled telhetőt? A legszebb az egészben az, hogy az esetek kilencven százalékában a válasz igenlő. Mert itt még ez is működik. Hosszú évekig tartó, intenzív angol taníttatással a hátam mögött elképedve figyelem, ahogy a hat éves kisgyerek, és a nyolcvan éves öregasszony is egyaránt folyékonyan, akcentus nélkül, tökéletes nyelvtannal használja ezt a nemzetközi, egységes nyelvet. Persze nem azt mondom, hogy nincsenek kivételek, de jó látni, hogy vannak országok, ahol azok vannak kisebbségben, akik nem tudnak angolul. A legjobb részét, pedig még nem is meséltem; azt a kíváncsi, örömteli fényt a szemükben, ami csakis akkor csillan fel, ha angolul szólsz hozzájuk. És ez újabb pozitívum, hogy ez is helyesen működik itt, pedig, ha az emberi természetet nézzük, akkor nem ez lenne az elvárt. Én itt idegen vagyok, egy rátarti betolakodó, akinek fogalma sincs az itteni kultúráról, hagyományról, történelmi háttérről. Én még csak hallomásból tudom, mi az a hygge, nem értem, miért kérdezik meg tőlem este, hogy „Ettél ma már meleg ételt?”, az őrségváltást egyszerű turistalátványosságnak tartom, a hajózás kultusza, pedig rettentően messze áll tőlem.

Mindezek ellenére, pedig az itteni lakosok kíváncsiak rám. Érdekli őket honnan jöttem, mit csinálok itt, miért pont itt, mi a hátterem, hogy érzem magam, tetszik – e a város, a közelben lakom – e. Tarthatnám ezeket unalmas, folyton ismétlődő, idegesítő dolgoknak is, de bennem mindig pozitív érzéseket keltenek. Tetszik, hogy így gondolkodnak rólunk, hogy elfogadnak, befogadnak bennünket. Annyira nem érzi magát kívülállónak az ember.

Az iskolában is egészen más a hangulat. Nem érzem tehernek. Reggelente nem fog el a szokásos gyomorgörcs és a frusztráló gondolat, hogy olyan emberek közt kell töltenem a napot, akiket még csak egy kicsit sem szeretek, mindezt azért, hogy valami olyasmivel foglalkozzam, ami egy csöppet sem érdekel (félreértés ne essék, a tanulás folyamata az egyik legfontosabb érték a szememben). Az embert nem gúnyolják ki, nem alázzák meg, amiért olyasmit kérdez, ami egyébként magától értetődő, de benne valahogy kissé ködös. Minket bátorítanak arra, hogy kérdezzünk, akármilyen banális is az a bizonyos kérdés, és részletesen, az alapoktól kezdve magyarázzák meg a bizonytalan témát, mintha még sose beszéltünk volna róla, pedig már átvettük vagy százszor. Persze, hogy az embernek megjön a kedve a tanulásra, a tapasztalatok szerzésére!

A mi „szakmánkban”, pedig még arra is buzdítanak, hogy hibázzunk. Ezen a területen ugyan is a lehető legjobb módja a megértésnek az, ha hibát vétünk, és a végén képesek vagyunk ezt kiküszöbölni. Az általában órákig tartó, szenvedős, küszködős hibakeresés és –kiiktatás csodálatos sikerélménnyel zárul, plusz egy életre az agyadba vési a megoldást.

Olykor, persze akadnak nehéz pillanatok is. Ilyenkor leülök és az jut eszembe, hogy mégis mi a francot keresek én itt? Hogy kerülök ide? Mikor jutott eszembe ez az ostobaság, hogy én ide, teljesen egyedül eljöjjek?

Aztán persze segítségül hívom a mostani világ egyik legközkedveltebb, legtöbb információt hordozó csatornáját, az internetet. Nézegetem a videókat, olvasom a cikkeket, és keserűen gondolok a válaszokra; hát ezért. Ezért vagyok itt, ezt keresem én itt. Mert itt az embert hagyják szabadon élni, ha mindezt képes törvényes keretek között megtenni (ami nem egy nagy kihívás, elhihetitek). Ugyanis, hitem szerint, én nem vagyok ilyen geci, hogy az a hobbim, hogy fogom magam, hátam mögött hagyom az országot amiben születtem, és felnőttem, a családot amiben hittem, és amit feltétel nélkül szerettem és szeretek mind a mai napig, a barátokat, akik nélkül talán végig se tudtam volna csinálni az egészet. Nekem sem okozott különösebb örömöt az a tény, hogy mindennek, amit szerettem, és ami értéket képviselt számomra, hátat kellett fordítanom. Ellenkező esetben fel sem merülne bennem a kérdés, hogy mit keresek itt. Be kell vallanom, igen is nehéz döntés volt, fájt nagyon, hogy meg kell tennem, és állandóan kínoz a honvágy, a szeretteim hiánya. Mégis, főként most, mikor ennyire rosszra fordult a helyzet otthon, elégedett vagyok a döntéssel. Örülök, hogy itt lehetek, hogy volt lehetőségem meglépni ezt az egyáltalán nem egyszerű lépést, és igyekszem értékelni szerencsés helyzetemet. Mert valóban, otthon is tanulhattam volna, és meg is tettem volna boldogan, mert akadtak olyan egyetemek, olyan szakok, amik érdekeltek, ahol el tudtam volna képzelni a jövőmet. Csak hát a végén kiderült, hogy még sincs erre lehetőségem, mert hát édesanyám pedagógusfizetéséből nem telik a szemeszterre, és még apukám hűdenagyonmagas hűdenagyonkülföldi keresete sem lenne elég rá. És lehet, hogy a homlokomon ott virít a hatalmas, villódzó, vörös betűs felirat, hogy „RETARDÁLT”, annyi eszem mégis volt, hogy azt a képzést válasszam, ami ugyan messze van, de mégis ingyenes. Még nekünk is, pedig mi külföldiek vagyunk, betolakodók.

Ezen a ponton felmerül bennem a kérdés, hogy miért? Miért van az, hogy más országnak megy? Máshol ez működik? Miért van az, hogy itt a helyi lakosokon kívül az állam még a külföldi diákok taníttatását is képes finanszírozni, otthon, pedig a magyarokét sem hajlandó? Az itteni intézmények nagyon sok diákot vesznek fel, dánt és külföldit egyaránt. A városban, ahol élek, rengeteg főiskola működik, nem is beszélve a többi szigeten lévő, neves intézetről. Valószínűleg hatalmas pénzeket kell beleölni a rendszerbe, és valamilyen, ezek szerint számunkra érthetetlen oknál fogva erre a kormány hajlandó. Az épületek nagyok, modernek, jól felszereltek, a tanárok kompetensek, intelligensek, és kiváló pedagógusok. Ez akkor most, hogy is van?                   

 Miért történik mindez? Miért most? Mikor torzult így el a kép? Hol maradtam így le? Nekem ez az egész követhetetlen. Tényleg megéri olyan környezetet teremteni a nép számára, amit nem szeretnek? Olyan döntéseket hozni, amikkel nem értenek egyet, ami egyértelműen rossz számukra? Most már ott tartunk, hogy senki meg sem próbálja titkolni a valódi indokot. És mégis mit tehet a nép? Állunk, és köpködünk széllel szemben, mert ennél több nem telik tőlünk. Ha akarnánk se tudnánk jobbat nyújtani, hiszen mindenhol zárt ajtókat találunk. Be kell ismernünk, hogy senkit sem érdekel a véleményünk.

A Quimby 2011-ben azt énekelte, bezárt a Magyar Királyi Tébolyda. Én épp az ellenkezőjét gondolom. Szerintem még csak most nyitja meg a kapuit…

 

//A szerző utólagos megjegyzése: elnézést a kissé rendhagyó, radikális bejegyzésért, de az otthoni események túl nagy hatással vannak rám. Senkit nem áll szándékomban megbántani. Otthon lévő sorstársaimnak, pedig ezúton szeretnék sok sikert kívánni. Veletek vagyok.

Címkék: magyarország külföld gondolatok dánia

Sapkavadászat

 2012.11.05. 09:59

Péntek este. A magyarok döntöttek. Ideje kimozdulni! És ez most még csak nem is egyszerű érdek, ez ma kötelesség. Ugyan is! A hét elején érkezett ide egy magyar srác, Kristóf, aki jövőre szeretné megkezdeni tanulmányait Dániában, és gondolta eljön, körülnéz egy kicsit. Szombaton utazik haza. Emlékezetessé kell tenni a péntek estéjét.

Így hát, a négy magyar elindul a sétálóutcán, hogy valami izgalmasra leljenek.

És végül ez meg is történik!

A helyzet ugyan is a következő: ebben az országban komolyan veszik az alkoholizmust. Tényleg. Először én is azt gondoltam, ez csak egy ízetlen tréfa, amivel a dánok ugratnak minket, hogy a részegség itt valóban erős fogalom. De kiderült, hogy ez tényleg így van. Aznap este lázban égett az egész ország; megjelent a téli szériás Tuborg sör! Mivel nem kóstoltuk meg, ezért nem igazán tudom, hogy ez miben különbözik a nyári szériás sörtől, mindenesetre a doboza sötétkék, és cuki kis hópelyhek vannak rajta. Tételezzük fel, tehát, hogy a téli Tuborgnak hópehely, hóember, karácsonyfa, és hideg téli este íze van.

No, a lényeg nem is ebben rejlik. Ahogy megyünk a sétálóutcán, lassacskán feltűnik, hogy egyre több ember visel sötétkék, hópelyhes – Tuborg mintás mikulássapkát. Ezek össze – vissza villognak mindenhol, és egyébként is elég jól néznek ki.

Hőseink ezért úgy döntenek, beszereznek legalább egy ilyen sapkát, hogy Kristófnak legyen mit hazavinnie.

Magyarjaink ezt sajnos túl későn találták ki. Akárhová mennek, mindenhol azt mondják; későn érkeztek, már elfogyott, próbálják meg máshol. Ez kissé elkeseríti ezt a négy magyart, kétségbeesésükben megállítanak minden sapkás járókelőt, először csak megkérdezik, honnan van a sapka, aztán ha az illető normálisnak tűnik (és mondjuk nem túl részegnek) megpróbálják bealkudni a fejfedőt egy tábla Milka csokira.

Úgy tűnik, a dánok nem szeretik a csokit.

A sétálóutca hosszú, a sapkás emberek száma, pedig nagy, ezért hőseink nem adják fel. Valahol az utca felénél sikerül találni valakit, akinek megesik rajtunk a szíve, ingyen és bérmentve nekünk adja a sapkáját. Hurrá! Győzelem! Már épp, mikor minden rendbe jönne, Szabinának eszébe jut valami. Hogy ő is szeretne egy ilyet. A kaland tehát folytatódik, hőseink tovább vadásznak.

Ez a vadászat azonban egyáltalán nem olyan sikeres, mint az első. Késő este van már, a sapkákból mindenhol kifogytak, a részeg dánok, pedig nem hajlandóak megválni szeretett fejfedőiktől. A helyzet egyre elkeserítőbb, egy idő után, pedig Kristóf bejelenti, neki most vissza kell mennie a hostelbe, mert holnap korán kel, megy a gépe.

Ezzel a görbe estének vége szakad.

Elbúcsúzunk, elindulunk hazafelé.

Már majdnem a buszmegállóknál járunk, mikor is nem várt fordulat következik be.

Megállít bennünket egy csapat nagyon részeg, fiatal, külföldi fiú, angolul kezdenek bele valami elég gyenge kis sztoriba, hogy a haverjuknak összetört a szíve és ölelésre van szüksége, segítsünk rajta… Sapkáért cserébe megöleljük, feleli Szabina gondolkodás nélkül. A fiúknak, pedig van sapkájuk! És készséggel oda is adják azt! Persze csak az ölelésért.

Gyorsan lebonyolítjuk a tranzakciót, a fiúk boldogok (mert részegek), mi meg örülünk, mert végül sikerült sapkát találnunk.

Norreporton elbúcsúzunk Szabinától (aki közben Irina lett), és mi ketten Brigivel elindulunk a 350S busszal. Brigi gyorsan megnézi, mikor megy az utolsó 165-ös. 23:57-kor. Nekünk 23:36-kor sikerül felszállnunk a 350S-re. Mindketten tudjuk, nem fogjuk elérni az utolsó buszt. Ez a dolog rám nézve tulajdonképpen veszélytelen, hiszen az én biciklim ott áll Herlev megállónál, én onnan haza tudok menni. Brigi azonban már bajban van. Az út csendes, és eseménytelen, éjfélre meg is érkezünk az állomásra. Esélytelen, a buszok már nem járnak. Abban a reményben, hogy a kártyámon van még némi pénz, megpróbáljuk elérni Brigi ismerősét, Istvánt, hogy segítsen.

De már az én kártyámon sincs egység.

Más lehetőség nem lévén, marad a brainstorming, hová menjünk, mit csináljunk, hogy legyen… míg meg nem unom, és közlöm vele, üljön fel hátra a biciklimre, hazatekerek vele. Elindulunk, már épp félúton vagyunk. Az egyik kereszteződésnél Brigi leszáll, ő átmegy gyalog, én biciklivel, aztán visszaül és tekerek tovább. Hallom, hogy mögöttünk jön egy autó, érezhetően lassít, ahogy lassan mellénk ér.

Magamban fohászkodok: „Csak ne rendőr legyen, csak ne rendőr legyen…”
Egy pillanatra meg is nyugszom, hiszen az autó egy egyszerű, mezei, világosbarna Ford. Nyugodtságom egészen addig tart, míg az anyósülés felőli ablak le nem tekeredik, és ki nem könyököl rajta öt csillag. Csak megjött a yard is.

A rendőrnő mond nekünk valamit dánul, erre Brigi felvilágosítja, hogy mi angolul tudunk csak.Erre a nő egy matematikatanár rideg, baljós higgadtságával vágja ki első kérdését;

-  Szerintetek hányan ülhetnek azon a biciklin?

Rövid hatásszünet következik, a rendőr örül magának, amiért ilyen ügyesen vezette fel a problémát, mi, pedig gyors fejszámolást végzünk. Én magamban levezetek egy másodfokú egyenletet, Brigi derivál, integrál, majd nullával oszt, de hiába… mind tudjuk a választ. Az eredmény, ugyan nagyobb, mint nulla, de mindenképpen kisebb, mint kettő, amivel csak az a baj, hogy Brigi és én épp kiteszünk kettőt. A számok sehogy sem akarnak egyezni. Ezt a kis matematikus vetélkedőt bizony elvesztettük. Brigibe ekkor új, ismeretlen erő költözik, vesz egy nagy levegőt, és belekezd szívszaggató történetünkbe.

-   Igazából lekéstük az utolsó buszt, a telefonunkon nincs pénz, és csak haza szeretnénk jutni. – hadarja a rendőrnek.

-   Hol laktok? – kérdezi a nő.

-   Vaerlose-ben. – jön a válasz.

-   Vaerlose? –szalad meg a zsaru szemöldöke. – Az elég messze van.

-   Valóban. – bólogat készséggel Brigi, miközben mindketten visszanyelünk egy – egy „Na ne mond!” féle megjegyzést. Ez itt most a yard, itt nem lehet szórakozni, kérem!

-  Kié ez a bicikli? – hangzik a következő kérdés.

Itt most egy zsíros kis bírság szaga terjeng a levegőben.

-  Az enyém. – emelem meg a kezem az esélytelenek nyugalmával.

Hatásszünet. A kopók tanácstalanok, közben időnként mosolyogva összenéznek. Két ilyen szerencsétlen hülyét! Talán ezért is esik meg rajtunk a szívük a végén. Engem a rendőrnő felszólít, hogy, használjam a biciklimet a megfelelő matematikai keretek között (azaz egyedül), majd Brigihez fordul.

- Neked innen gyalog kell menned. – mondja. – Hogy fogsz hazajutni?

-  Van egy barátom, aki fel tudna itt venni, csak szükségem lenne egy telefonra, hogy felhívjam. – magyarázza Brigi. A rendőrnő végül odaadja neki a telefonját, Brigi telefonál, István nem örül.

A hívás lebonyolítása után a kopók elszáguldanak a tetves civil kocsijukkal, mi, pedig már gyalog folytatjuk utunkat. Megúsztuk.

Hazafelé ezerszer elátkozzuk őket, és mérgelődünk, hogy ilyesmi is csak velünk fordulhat elő. Brigi felsorolja azon eseteket, mikor István ugyan ezzel a módszerrel vitte őt a biciklin, és nem kapták el őket a rendőrök. Ezeknek a száma nem is kicsi.

Végül is épségben, bírságmentesen értünk haza, de hát akkor is… még a lámpákat is bekapcsoltam! Igazán, ebbe az egy apróságba kellett belekötni, hogy a kelleténél kicsit többen voltunk a biciklin…

Címkék: sör külföld dánia magyarok tuborg sapka

süti beállítások módosítása