Most már kicsit több, mint egy hónapja lakom ezen az új helyen, megint a városban. Vissza a vérkeringésbe, minden megint olyan élettel és pezsgéssel teli, mint annak idején, a hosteles időszakban.
Maga a hely megtalálása elég last minute volt, szerdáról csütörtökre, a beköltözés, pedig pénteken történt, ami épp egy nappal a kiköltözési határidő utánra esett, de hát az embernek azért vannak barátai, hogy kisegítsék, ha bajban van.
Egy kellemes lakásban leltem meg álomszerű birodalmamat, Osterbro - ban. Egy helyes kis családdal lakom együtt. Egy afrikai származású fickó, a felesége és két gyönyörű gyermekük a lakótársaim. Számomra elképesztő az a mérhetetlen kedvesség és szeretet, amivel fogadtak engem, és viseltetnek irántam mind a mai napig. Tiszteletben tartjuk egymás magán szféráját, a szobám ajtaján túl csak én tartózkodom, és természetesen én sem használom az ő életterüket. A közös helyiségek megosztása is nagyjából gördülékeny, vagy ha mégsem, azt is képesek vagyunk megoldani.
Ami most itt a lényeg, és amiről már egy ideje írni szerettem volna, az maga az érzés. Az, hogy befogadnak, és elfogadnak, minden hülyeségemmel együtt. Megértőek és türelmesek, számíthatok rájuk, ha arra van szükség. A gyerekek, pedig valami furcsa, ösztönös kötődést éreznek irántam, ami nekem kissé különös (már csak azért is, mert annál a családnál, ahol most dolgozom, a gyerkőcök csak viszonylag hosszú idő után voltak hajlandóak velem megbarátkozni), mindazonáltal hihetetlenül pozitív és kellemes. Furcsa, hogy szombat reggel, teljes kómában kilépve a szobámból máris két vidám, mosolygós kölyök ugrik a nyakamba és ölel át, elárasztva engem mérhetetlen szeretettel. Sajnos a nyelv itt akadályt képez, őszintén sajnálom, hogy még nem tudok velük kommunikálni, de a köszönés és az elköszönés szokása nagyon fontos nekik, még akkor is, ha csak a fürdőtől a szobámig megyek. Teljesen mindegy, hányszor találkoztunk már az adott napon, ha előbújok a "barlangból" a kislány hatalmas mosollyal az arcán szalad elém, hogy köszöntsön, majd az ajtóig kísérve engem, még el is köszönjön tőlem. Ez nagyon fontos neki valamiért, és szörnyen nekikeseredik, ha valami miatt elmarad a mi kis szertartásunk.
Persze, ha jobban belegondolunk, ez nem is olyan különös, hiszen származásukat tekintve ők nem dánok. Nyilván nem lehet egy panaszos megjegyzésem se, mert ez az ország befogadott minket, mikor a sajátunk már nem, sőt, bátorított, hogy jöjjünk ide, próbáljuk meg, legyünk velük. Tegyünk bele a Dánia projektbe, segítsük a fejlődést, ha már úgyse kellünk másnak, ők tárt karokkal fogadnak. Mindazonáltal néha érezhető (főleg az osztálytársak körében) az a rideg felsőbbrendűség, amivel irántunk viseltetnek. Az ember érzi magán azt a levakarhatatlan kelet-európaiságot (létezik ilyen kifejezés, jó??? :D), érzi, hogy kinézik, ha románul, vagy magyarul megszólal, pontosan látja az arcokon, hogy mi jár azokban a sápadt, szőke fejekben. Kissé fájó, hogy az osztályban igen is klikkesedünk, hogy a dánok minket levegőnek nézve sétálnak el mellettünk, hogy aztán csak a dánoknak köszönjenek, miközben nekem anyukám azt tanította, ha belépek valahová, köszönjek előre mindenkinek (vagy lehet, hogy ez itt máshogy van?). Újból hozzáteszem, ennek ellenére nem panaszkodhatom, mert itt valóban jobb az életem (eltekintve a szeretteim rettenetes hiányától), megnyugodhattam, hogy lesz majd mit ennem, lesz hová mennem. Itt tényleg igaz a kijelentés, hogy nem hagynak az út szélén, nem csak olcsó reklámfogás.
Szóval ez a család a legkevésbé sem dán, a legjobb értelemben véve. Szeretet és vidámság lengi körbe őket, és nagyon örülök, hogy a részese lehetek. Befogadtak, kaptam kölcsönbe egy szobát, egy hatalmas ágyat, egy zongorát, és még egy saját, külön bejáratú családot is hajlandóak voltak kölcsönbe adni, kölcsönzött szeretettel, hogy ne legyek elveszve akkor sem, amikor a saját családom messze van tőlem.
Ezt érzem is rajtuk, de néha meg is nyilvánul. A múltkor például az anyuka nevetve mesélte, hogy elment a kislányért az oviba, és hazafelé a gyerek megkérdezte, hogy most épp hová mennek. Anya válasza az volt, hogy haza, mire a kislány kijelentette, az a haza, ahol ott van anya, apa, a tesó, és Eszter (vagy ahogy azt ő mondja; "Ette" :D).
All in all, tökre boldog vagyok, hogy egy ilyen, göndör hajú kis tüneménynek én is az otthont képezem. :)
