Kis közönségem, engedjétek meg, hogy leírjam Dániában töltött rövidke életem egyik legviccesebb történetét.

Na, tehát, nagyjából így nézett ki a helyzet: adott két, átlagos fizikumú, húszas éveik elején járó lány, két bicikli, és négy táska. Ebből a négy táskából kettő körülbelül 20 kg, a két kisebbik pedig 5-5 kg.

Csak, hogy egyszerűbb legyen a történet, nevezzük ezt a két lányt mondjuk... Szabinának és Eszternek. Tehát, Szabina és Eszti úgy határoztak, biciklire pakolják a két kisebbik táskát, s először azokat viszik át a célállomásra. Ez egy irányba kábé 14 km. Jól sejtitek, hőseink nem gondolták át ezt a projektet kellőképpen.

No, de hát, ne legyünk ilyen telhetetlenek, legalább az indulás megvolt valahogy. Ez a két, átlagos kinézetű, magyar nemzetiségű lány nekivágott ennek a hatalmas útnak, bőröndökkel a biciklin.

Az első kör még nem is volt olyan nehéz. Persze nagyon elfáradtak, hiszen (annak ellenére, hogy előtte nekünk mindenki megígérte, hogy ez a retkes ország LAPOS) az út tele volt alattomos kis emelkedőkkel, amiken ha egyszer elindult az ember, úgy érezte, sosem éri el a végét. De hát ez a két fiatal, ambiciózus lány, korlátokat nem ismervén ment neki ezeknek a szemét útszakaszoknak, s többé - kevésbé épségben és sikeresen érte el útja célját. Azt nem állítanám, hogy kifejezetten gyorsak és hatékonyak voltak, de legalább megérkeztek. Mondtam már, hogy ne legyetek telhetetlenek!

Út közben megalakult a Kun&Pálfi biciklis költöztető szolgálat, ami egy elég rövid életű vállalkozás volt. Még aznap este csődbe is ment (nem is említve a tényt, hogy halva született).

Persze a költöztető cég két nagy tudású kollégája tisztában volt a ténnyel, hogy a másik két bőröndöt nem lesznek képesek biciklivel a célállomásra juttatni. Így hát úgy döntöttek, hogy egyéb szállítóeszköz híján, a tömegközlekedést használják fel.

Itt most némi magyarázatra lesz szükség: ahhoz, hogy a hostelből az új lakhelyemig eljussunk, két busszal kellett utaznunk. Az első a 350S busz volt, ami elvitt minket Herlev sztéjsönig, ott pedig át kellett szállnunk a 165-ös buszra, és azzal elmenni egy nettóig. Ott leszálltunk, és az erdőn átsétálva megérkeztünk az új lakhelyemhez.

Ez így egyszerű. Ezzel nincs is semmi baj.

Itt jön azonban az a kis tényező, ami két költöztetőnket életük egyik legnevetségesebb kalandjába sodorta.

Ugyan is! A háztól néhány méterre van egy másik buszmegálló, ami elhelyezkedéséből kifolyólag közelebb van a házhoz, mint az, ami a nettónál van, ezáltal onnan egyszerűbb megközelíteni a célállomást. A probléma ezzel a buszmegállóval csak annyi, hogy zseniális hőseinknek fogalmuk sincs arról, ebben a megállóban megáll-e a 165-ös, és ha igen, akkor ez név szerint melyik megálló.

Itt a költöztető vállalat emberei két nagy táborra szakadtak: egyikük váltig állította, jó ötlet elmenni addig a távolabbi, ismeretlen megállóig. Másikuk nem akart kockáztatni; szerinte egyszerűbb lett volna leszállni a nettónál és inkább sétálni egy kicsit.

Addig - addig folyt köztük a vita, míg ez a két elszabott zseni egész egyszerűen elment a busszal a nettó mellett.

Nem volt visszaút, menni kellett tovább. A sárga, bajszos szörnyeteg vitte őket, kietlen autóutakra, majd furcsa, egyforma házak és utcák közé... hőseink pánikszerűen jeleztek minden megállónál (mert azon a környéken egész egyszerűen minden ugyan úgy néz ki, tehát minden buszmegállónál úgy tűnt, megérkeztek céljukhoz). A sofőr készséggel meg is állt nekik mindenhol, csak, hogy aztán a két költöztető ráébredjen, nem jó helyen vannak és sűrű bocsánatkérések közepette magyarázzák a vezetőnek, mégsem jó ez így...

Mentek, mendegéltek így, nagy pánikban, elveszve, majd egyikük megunta ezt a furcsa játékot a sofőrrel, s kényszerítette a másikat, szálljanak le csak úgy találomra a buszról.

Lepakoltak, majd figyelték,ahogy a bajszos szörny ajtaja becsukódik, és ott hagyja őket, a semmi közepén, egyedül, elveszve.

Költöztetőcégünk zseniális munkatársai ácsorogtak ott egy darabig, nézték, mikor jön a következő busz... a pontos cím nem volt a birtokukban (persze miért is lett volna), annyit tudtak csak, hogy a buszmegállónál van egy kis híd, egy nagy erdő, és egy lovarda.

Na, de az minden megállónál van.

Ezekkel az információkkal a birtokukban hőseink megállítottak egy járókelőt. A fickó hosszú, vörös köpenyt és kék uniformist viselt, melynek mellrészén nagy, piros S betű virított... najó, ez első látásra inkább csak egy hosszú, sötétzöld télikabátnak tűnt, de, ha az ember jobban megnézte,egészen olyan volt, mit egy szuperhős kosztüm.

Ugyan is.

Megkérdeztük a pasast, hol a kis híd, az erdő, meg a lovarda? Azt mondta, mindenhol. Erre a közönség segítségét vettem igénybe,és végül is sikerült megszereznem új lakhelyem pontos címét, ez már jobb kiindulópont volt mindannyiunknak.

Szuperhősünk ekkor felhívta szuperhős feleségét, aki szuperhős térképével pontos útbaigazítást tudott adni.

Megmentőnk ezt továbbította nekünk, biztatott, nem vagyunk már messze, csak szálljunk le a buszról, mikor a Ring 4 nevű autópályához érünk (már ha az egy autópálya, ki a halál tudja... annak tűnik :P). Aztán megadta a számát és közölte, ha nagyon elvesztünk, csak hívjuk fel őt (egyébként Bobbynak hívják) és akkor felvesz minket kocsival.

Végül Bobby, a szuperhős utunkra engedett,ő maga, pedig elrepült, hogy továbbra is szolgálja az igazságot és megmentse a földet a gonosztól...

Költöztetőink megvárták a következő buszt.

De ez megint csak bonyodalmakat szült.

Bobby, a szuperhős ugyan is azt tanácsolta, a biztonság kedvéért, hőseink mutassák meg a lakcímet a buszvezetőnek is, ő biztosan tudni fogja, mi a teendő.

Hát nem. Nem tudta.

Költöztetőink új sofőrje ugyan is egy makedón vendégmunkás volt, aki első munkanapját töltötte akkor Koppenhágában. Még azt se nagyon tudta, ő maga hol van.

De ragaszkodott hozzá, hogy mi szálljunk le az ő buszáról Hareskov vonatállomásnál, majd vonattal menjünk el egy megállót, és ott kérjünk újból útbaigazítást.

Hareskov állomásnál addig vesztegelt, míg költöztetőink el nem hagyták a busz fedélzetét, így hát, más lehetőség nem lévén, költöztetőink eleget is tettek a parancsnak.

A peronon a költöztetők megkérdeztek egy újabb járókelőt, aki szintén azt mondta, menjenek egy megállót vonattal, ott, pedig valamelyik buszra szálljanak fel. Egy másik civil szerint a következő állomásnál fel tudnak szállni a 165-ös buszra, azzal, pedig eljutnak a kívánt helyre.

Így hát, költöztetőinknek nem volt más lehetősége, kénytelenek voltak felszállni a vonatra, azzal menni egy megállót.

És újabb akadályba ütközni. Arról az állomásról, ugyan is nem ment semmiféle 165-ös busz. Hőseink ekkor (egy néni bölcs tanácsára hallgatva) betértek az állomáson lévő seven-elevenbe és ott megkérdezték a pénztárost, hogy ilyenkor úgy mégis mi a teendő.

A pénztárosnak szerencsére volt internet a gépén, így útvonaltervezőben meg tudta keresni a kívánt úticél felé vezető, helyes irányt.

Ez a következőket tartalmazta; utazzanak vissza Hareskov állomásra, onnan, pedig sétálva elérik a célt.

Hőseink ezt is tették. Persze arról halovány fingjuk nem volt, Hareskov állomásról merre kell indulni, de visszautaztak odáig. Ott Szabina egy idős úr segítségét kérte, aki Eszter füzetébe készséggel le is rajzolta, hogyan kell eljutni a Ring 4-ig Hareskovról. Mindeközben Eszti telefonon kért segítséget egyik lakótársától.

A két információ egy volt és ugyanaz, hőseink végre megnyugodhattak, jó úton haladtak.

Ekkor azonban újabb probléma lépett fel, ami (kivételesen) nem az útiránnyal volt kapcsolatos.

Emlékszik még valaki arra a részre, amelyben arról meséltem, hogy az öreg úr Eszter füzetébe rajzolta a térképet? Na mármost, az igaszághoz tartozik az is, hogy Eszter a füzetében tartotta a tartózkodási engedélyét, hogy meglegyen. Mert Eszter előrelátó, és tudta, ha nem tartja ezt a ravasz kis papírkát egy fix helyen, soha nem fogja megtalálni.

Költöztetőink mentek, mendegéltek céljuk felé, kezükben a füzettel, mely a szent térképet tartalmazta, mikor is Szabina száját a következő szavak hagyták el;

- Amúgy a tartózkodási engedélyed meg van még?

Elkezdődött a lázas kutatás, a füzetet végigpörgették, lapról lapra.

Az engedély nem volt sehol.

Elnyelte a hareskovi sötétség.

Szabina nem győzött bocsánatot kérni, miközben Eszti csak annyit ismételgetett;

- Szarjál rá, majd kérek egy másikat... de mért nem szálltunk le a nettónál...

Végül is, az Ohio streeten végighaladva (amit egyébként nem így hívnak... még) kis hobbitkáink megtalálták a gyűrűt, amit kerestek. Ezek után másodpercek alatt elérték a házat.

A buszút, ami egyébként körül - belül negyven percet vesz igénybe, hőseinknek majdnem három órájába került. Így hát zseniális költöztetőink úgy döntöttek, a cégnek még aznap este csődöt kell jelentenie. Azóta is óva intenek mindenkit, aki a Kun&Pálfi biciklis költöztető szolgálatot kívánja igénybe venni...