Péntek este. A magyarok döntöttek. Ideje kimozdulni! És ez most még csak nem is egyszerű érdek, ez ma kötelesség. Ugyan is! A hét elején érkezett ide egy magyar srác, Kristóf, aki jövőre szeretné megkezdeni tanulmányait Dániában, és gondolta eljön, körülnéz egy kicsit. Szombaton utazik haza. Emlékezetessé kell tenni a péntek estéjét.

Így hát, a négy magyar elindul a sétálóutcán, hogy valami izgalmasra leljenek.

És végül ez meg is történik!

A helyzet ugyan is a következő: ebben az országban komolyan veszik az alkoholizmust. Tényleg. Először én is azt gondoltam, ez csak egy ízetlen tréfa, amivel a dánok ugratnak minket, hogy a részegség itt valóban erős fogalom. De kiderült, hogy ez tényleg így van. Aznap este lázban égett az egész ország; megjelent a téli szériás Tuborg sör! Mivel nem kóstoltuk meg, ezért nem igazán tudom, hogy ez miben különbözik a nyári szériás sörtől, mindenesetre a doboza sötétkék, és cuki kis hópelyhek vannak rajta. Tételezzük fel, tehát, hogy a téli Tuborgnak hópehely, hóember, karácsonyfa, és hideg téli este íze van.

No, a lényeg nem is ebben rejlik. Ahogy megyünk a sétálóutcán, lassacskán feltűnik, hogy egyre több ember visel sötétkék, hópelyhes – Tuborg mintás mikulássapkát. Ezek össze – vissza villognak mindenhol, és egyébként is elég jól néznek ki.

Hőseink ezért úgy döntenek, beszereznek legalább egy ilyen sapkát, hogy Kristófnak legyen mit hazavinnie.

Magyarjaink ezt sajnos túl későn találták ki. Akárhová mennek, mindenhol azt mondják; későn érkeztek, már elfogyott, próbálják meg máshol. Ez kissé elkeseríti ezt a négy magyart, kétségbeesésükben megállítanak minden sapkás járókelőt, először csak megkérdezik, honnan van a sapka, aztán ha az illető normálisnak tűnik (és mondjuk nem túl részegnek) megpróbálják bealkudni a fejfedőt egy tábla Milka csokira.

Úgy tűnik, a dánok nem szeretik a csokit.

A sétálóutca hosszú, a sapkás emberek száma, pedig nagy, ezért hőseink nem adják fel. Valahol az utca felénél sikerül találni valakit, akinek megesik rajtunk a szíve, ingyen és bérmentve nekünk adja a sapkáját. Hurrá! Győzelem! Már épp, mikor minden rendbe jönne, Szabinának eszébe jut valami. Hogy ő is szeretne egy ilyet. A kaland tehát folytatódik, hőseink tovább vadásznak.

Ez a vadászat azonban egyáltalán nem olyan sikeres, mint az első. Késő este van már, a sapkákból mindenhol kifogytak, a részeg dánok, pedig nem hajlandóak megválni szeretett fejfedőiktől. A helyzet egyre elkeserítőbb, egy idő után, pedig Kristóf bejelenti, neki most vissza kell mennie a hostelbe, mert holnap korán kel, megy a gépe.

Ezzel a görbe estének vége szakad.

Elbúcsúzunk, elindulunk hazafelé.

Már majdnem a buszmegállóknál járunk, mikor is nem várt fordulat következik be.

Megállít bennünket egy csapat nagyon részeg, fiatal, külföldi fiú, angolul kezdenek bele valami elég gyenge kis sztoriba, hogy a haverjuknak összetört a szíve és ölelésre van szüksége, segítsünk rajta… Sapkáért cserébe megöleljük, feleli Szabina gondolkodás nélkül. A fiúknak, pedig van sapkájuk! És készséggel oda is adják azt! Persze csak az ölelésért.

Gyorsan lebonyolítjuk a tranzakciót, a fiúk boldogok (mert részegek), mi meg örülünk, mert végül sikerült sapkát találnunk.

Norreporton elbúcsúzunk Szabinától (aki közben Irina lett), és mi ketten Brigivel elindulunk a 350S busszal. Brigi gyorsan megnézi, mikor megy az utolsó 165-ös. 23:57-kor. Nekünk 23:36-kor sikerül felszállnunk a 350S-re. Mindketten tudjuk, nem fogjuk elérni az utolsó buszt. Ez a dolog rám nézve tulajdonképpen veszélytelen, hiszen az én biciklim ott áll Herlev megállónál, én onnan haza tudok menni. Brigi azonban már bajban van. Az út csendes, és eseménytelen, éjfélre meg is érkezünk az állomásra. Esélytelen, a buszok már nem járnak. Abban a reményben, hogy a kártyámon van még némi pénz, megpróbáljuk elérni Brigi ismerősét, Istvánt, hogy segítsen.

De már az én kártyámon sincs egység.

Más lehetőség nem lévén, marad a brainstorming, hová menjünk, mit csináljunk, hogy legyen… míg meg nem unom, és közlöm vele, üljön fel hátra a biciklimre, hazatekerek vele. Elindulunk, már épp félúton vagyunk. Az egyik kereszteződésnél Brigi leszáll, ő átmegy gyalog, én biciklivel, aztán visszaül és tekerek tovább. Hallom, hogy mögöttünk jön egy autó, érezhetően lassít, ahogy lassan mellénk ér.

Magamban fohászkodok: „Csak ne rendőr legyen, csak ne rendőr legyen…”
Egy pillanatra meg is nyugszom, hiszen az autó egy egyszerű, mezei, világosbarna Ford. Nyugodtságom egészen addig tart, míg az anyósülés felőli ablak le nem tekeredik, és ki nem könyököl rajta öt csillag. Csak megjött a yard is.

A rendőrnő mond nekünk valamit dánul, erre Brigi felvilágosítja, hogy mi angolul tudunk csak.Erre a nő egy matematikatanár rideg, baljós higgadtságával vágja ki első kérdését;

-  Szerintetek hányan ülhetnek azon a biciklin?

Rövid hatásszünet következik, a rendőr örül magának, amiért ilyen ügyesen vezette fel a problémát, mi, pedig gyors fejszámolást végzünk. Én magamban levezetek egy másodfokú egyenletet, Brigi derivál, integrál, majd nullával oszt, de hiába… mind tudjuk a választ. Az eredmény, ugyan nagyobb, mint nulla, de mindenképpen kisebb, mint kettő, amivel csak az a baj, hogy Brigi és én épp kiteszünk kettőt. A számok sehogy sem akarnak egyezni. Ezt a kis matematikus vetélkedőt bizony elvesztettük. Brigibe ekkor új, ismeretlen erő költözik, vesz egy nagy levegőt, és belekezd szívszaggató történetünkbe.

-   Igazából lekéstük az utolsó buszt, a telefonunkon nincs pénz, és csak haza szeretnénk jutni. – hadarja a rendőrnek.

-   Hol laktok? – kérdezi a nő.

-   Vaerlose-ben. – jön a válasz.

-   Vaerlose? –szalad meg a zsaru szemöldöke. – Az elég messze van.

-   Valóban. – bólogat készséggel Brigi, miközben mindketten visszanyelünk egy – egy „Na ne mond!” féle megjegyzést. Ez itt most a yard, itt nem lehet szórakozni, kérem!

-  Kié ez a bicikli? – hangzik a következő kérdés.

Itt most egy zsíros kis bírság szaga terjeng a levegőben.

-  Az enyém. – emelem meg a kezem az esélytelenek nyugalmával.

Hatásszünet. A kopók tanácstalanok, közben időnként mosolyogva összenéznek. Két ilyen szerencsétlen hülyét! Talán ezért is esik meg rajtunk a szívük a végén. Engem a rendőrnő felszólít, hogy, használjam a biciklimet a megfelelő matematikai keretek között (azaz egyedül), majd Brigihez fordul.

- Neked innen gyalog kell menned. – mondja. – Hogy fogsz hazajutni?

-  Van egy barátom, aki fel tudna itt venni, csak szükségem lenne egy telefonra, hogy felhívjam. – magyarázza Brigi. A rendőrnő végül odaadja neki a telefonját, Brigi telefonál, István nem örül.

A hívás lebonyolítása után a kopók elszáguldanak a tetves civil kocsijukkal, mi, pedig már gyalog folytatjuk utunkat. Megúsztuk.

Hazafelé ezerszer elátkozzuk őket, és mérgelődünk, hogy ilyesmi is csak velünk fordulhat elő. Brigi felsorolja azon eseteket, mikor István ugyan ezzel a módszerrel vitte őt a biciklin, és nem kapták el őket a rendőrök. Ezeknek a száma nem is kicsi.

Végül is épségben, bírságmentesen értünk haza, de hát akkor is… még a lámpákat is bekapcsoltam! Igazán, ebbe az egy apróságba kellett belekötni, hogy a kelleténél kicsit többen voltunk a biciklin…