Már majdnem egy hónapja beköltöztem. Hát... nem ez álmaim otthona. Azokra az ósdi tábori szobákra emlékeztet, amikből még ma is biztos rengeteg áll és létezik a Balaton körül. De hát nem panaszkodom, mert legalább tető van a fejem felett. :) Meg ez egyébként sem a végleges lakhelyem. 

Viszont, valami olyasmit tapasztaltam itt meg, ami számomra egy kissé különös. Főleg egy ilyen helyen. Véletlenek sorozata úgy hozta, hogy ez a hely lett a szociális életem egyik fő állomása.

Az egész valahogy így nézett ki;

Első nap, a recepción összefutottam egy román sráccal. Mikor bepakoltam abba a szobába mely első nap volt a lakhelyem, ő a haverjával ment lefelé a lépcsőn, látták, hogy oda költözöm be. Megígérték, hogy este még benéznek, mondtam, hogy rendben.

Este még beszéltem anyuval telefonon (mert aznap este nem volt internetem), aztán elmentem aludni. Valószínűleg a kimerültség miatt (legyen annyi elég, hogy az egy elég megterhelő nap volt), a hangulatom nem volt a topon. Próbáltam elaludni, meg egy kicsit összeszedni magam, mikor is, olyan fél tíz tájban kopogtattak az ajtón.

A román srácok voltak.

Beszélgetni kezdtünk, nevetgéltünk, elvoltunk. Jót tett a közérzetemnek. Aznap nagyon nagy szükségem volt a társaságra.

Ahogy az este éjszakába fordult, a két román fiúhoz csatlakozott két másik román srác is, két lengyel lány, pedig kijött a szomszéd szobából. Egész jó kis estét hoztunk össze a semmiből a végére, dumálgattunk, sörözgettünk. Fél egyre oszlott fel nagyjából a társaság (jóóó tudom, nem a legnagyobb buli, amit valaha ember szervezett, de másnap mindenkinek iskola volt :P)

A következő nap ki kellett költöznöm abból a szobából, át egy másikba.

Kaptam egy szobatársat.

Ez az egyik legjobb dolog, ami eddig itt történt. El kellett telnie néhány napnak, mire rájöttünk, hogy nem is különbözünk annyira, mint azt elsőre hittük. Nagyon sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, talán az egyetlen, amiben nem nagyon vagyunk hasonlóak, hogy ő sokkal pozitívabban áll hozzá a dolgokhoz, mint én. De ez sem baj, mert az ő jókedve nagyon sokszor átragad rám is. Múlthéten volt egy nagyon szar napom, mikor a suli is szarul ment, amúgy is retek volt a hangulatom és hazafelé még alaposan meg is áztam. Egy darab szarnak éreztem magam, mikor hazaértem. Dühösen felsétáltam a lépcsőn és elkeseredetten beléptem a szobába.

A szobatársam meglátott engem, egy bőrig ázott, rettentően kiakadt lányt.

És kinevetett.

Valahogy éreztem, hogy hasonló lesz a reakciója, és azt hittem, majd mérges leszek, amiért nevet rajtam. De nem így történt. Valahogy átragadt rám a jókedve, amitől az egész napom teljesen más megvilágításba került. Úgy éreztem, túlreagálom az egészet, és nekem is csak nevetnem kéne, ahogy ő teszi. Akármikor kérdezem tőle, hogy "Na és, milyen volt a napod?" az a válasza, hogy jó. Sosincs rossz hangulata, szereti élni, és élvezni az életét, plusz rettentően jó humora van. Szeretem, hogy minden reggel mosollyal az arcán ébred. Valahogy ettől nekem is mindig jobb lesz a hangulatom.

No meg aztán, történt más is, miután átköltöztem a másik szobába. Egyik este valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam, és két srác állt ott, érdeklődtek, hogy a szobatársam itt van - e. Végül is bejöttek, bemutatkoztak, és dumáltunk. Kiderült, hogy az egyikük (aki szintén román) ugyan abba a suliba jár, mint én, sőt, ugyan arra a szakra, csak ő már a második szemesztert csinálja. A hét folyamán majdnem minden nap ott voltak, legtöbbször sört is hoztak magukkal. :) Egyik nap átmentünk a szemben lévő bárba is, csocsóztunk egy kicsit, iszogattunk. Mostanában (mióta átköltöztünk a másik szobába) mi szoktunk átmenni hozzájuk, és vagy need for speed - et játszanak (amiben én nem szoktam részt venni mert utálom :P), vagy kártyázunk... vagy valami. :) Ők négyen laknak egy szobában, ketten lengyelek, ketten románok. A szobatársam is lengyel. És ez rendben is van egészen addig, amíg a lengyelek el nem kezdenek egymás közt lengyelül beszélni, ilyenkor a románok is váltanak románra. Én meg ülök ott és azon gondolkodom, milyen jól jönne a csapatba egy magyar, hogy mondhassunk egymásnak valamit az anyanyelvünkön, és akkor én se lennék kizárva a beszélgetésből xD. De azért igyekeznek elkerülni az ilyen szitukat.

A suliban is mindig van kivel dumálni. A csoportmunka jót tesz az ember társadalmi életének, de ha esetleg olyan hét van, mikor egyedülálló dolgokat csinálunk, akkor sem vagyok magamra hagyatva. Több magyar csoporttársam is van, de a legtöbb időt Szabinával szoktam eltölteni, aki tök aranyos és sokszor eléggé megkönnyíti ezeket a sulis dolgokat. Mikor valami olyasmivel állunk szemben, amivel előtte még soha (és az elmúlt két hétben az ilyen dolgoknak a száma egyre csak gyarapodott...) akkor próbáljuk valahogy poénra venni és megvigasztalni egymást, hogy minden oké lesz, és majd megoldjuk valahogy... hát nem mindig sikerül teljesen megnyugodni, de igyekszünk. :):) Pont most pénteken hoztunk össze egy magyar partit itt a suliban, és olyan rohadt jó volt végre az anyanyelvemet beszélni és a "honfitársakkal" bulizni egyet. :):):)

Szóval itt vagyok már több, mint egy hónapja és megtapasztalom, hogy milyen frusztráló az, ha az embernek fel kell nőnie, és, ha akadályba ütközik, nem ülhet le és mondhatja azt, hogy "Majd valaki más megoldja helyettem." Mert nincs senki más, aki megtenné. Egyedül kell szembenézni mindennel. Most már legalább azt elmondhatom, hogy miközben próbálok egymagam talpon maradni, akad időnként némi társaságom is. És ez jó. :):)