Üdv újra, kedves blogom!Engedd meg, hogy elmeséljem a keddi napom történetét.

Na, mármost, elmegyek én, mint egy ember, hogy elintézzem a tartózkodási engedélyemet. Ehhez szükségem van a papírjaimra, egy igazolványképre, illetve valamiféle bizonyítékra abban a tekintetben, hogy én itt iskolába fogok járni és nem csak úgy hobbiból lógatom a lábam.

Ebből egyedül az igazolványképnek voltam híján. De sebaj, a laptopomon van igazolványkép, elmegyek és kinyomtattatom. Megkérdeztem a recepción, hogy hol van ilyen iroda, ahol ilyesmivel foglalkoznak. Mondja a csaj, hogy egy sarokra innen van egy erre alkalmas hely. Elindulok.

Meg is találom egyből, bemegyek, kérdezem, hogy igazolványkép és akkor én és, hogy akkor ők kinyomtatnák-e. Mondja a srác, hogy ilyesmivel ők nem foglalkoznak, de szálljak metróra és a reptéren van egy ilyen masina amivel meg tudom csinálni.

Megköszöntem és kimentem.

A reptérre. Metróval. A reptérre... metróval?

Az még hagyján, hogy halovány fingom sincs, hol van a legközelebbi metróállomás, illetve, hogy nem tudom, milyen menetjegyet kell rá venni, na, de hogy a reptérre? Hát azt hiszi ez, hogy én valami térkép vagyok, hogy tudom, hogy hol van a rákos reptér?

Így hát ezt szinte azonnal feladtam, és elindultam ahhoz az irodához, ahol a tartózkodási engedélyt meg lehet szerezni. Gondoltam ott majd megkérdezem, hátha meg tudják mondani, van-e arrafelé olyan cucc, amiben tudok igazolványképet csináltatni.

Az iroda a következő címen van: Borups Allé 177, 2400 Copenhagen NV

Ez fontos, jegyezzétek meg.

Tehát, én az Adelgade 5-7 alól indulok, kábé 6 km-re van ettől a Borups Allé. Nem egy akkora táv. Mivel nem ismerem a környéket, nem megyek biciklivel, mert úgyis csak eltévedek.

Ebben mondjuk igazam volt.

Még itthon hosszú percekig böngésztem a térképemet, majd megbizonyosodtam róla, hogy merre kell mennem. Egyszerűnek tűnt.

Aha. De csak tűnt.

Na mármost, az Adelgade a Gothersgade - t keresztezi. Ezen kellett nekem jobbra fordulnom és végigmennem. Ezzel még nem volt semmi baj, végigmentem rajta, a nehéz laptoptáska húzta a vállam, de nembaj, kemények vagyunk, kibírjuk. Megyek, megyek, kis szomorúsággal bennem, hogy nincs igazolványképem és most mi lesz. De nembaj, minden rendben van, majd megoldjuk a problémákat, felnőttek vagyunk, nem kell ebből ekkora problémát csinálni.

Megyek, mendegélek, egyszer csak a jobbomon egy hatalmas kastély bontakozik ki, óriási kerttel és magas, díszes kerítéssel. A kerítés túloldalán, a kastély előtt egy őrség áll. Az őrök ugyan olyan öltözetben vannak, mint Angliában, csak ezeknek az őröknek sötétkék a zubbonyuk, nem pedig piros. A bejárat előtt az őrség zenekara csinálja a hangulatot, tőlük balra a többi őr azt teszi, amit kell... azaz őrt áll. Ezeket az őröket sima, khaki színű, pólós - nadrágos katonák őrzik. A bejáratot is egy ilyen alak figyeli, akinél egy óriási, szuronyos, automata valami van. Nagyon menő.

Ez egyből feldobja a kedvemet. Figyelem őket, amíg a zenekar játszik, aztán, ahogy abbahagyják és elmasíroznak, én is elmasírozok, tovább, a célom felé.

Végigmegyek a Gothersgade - n, aztán balra kanyarodok, majd rögtön jobbra, így elérve a hidat, amit kerestem.

Megyek, mendegélek a hídon, csekkolom a térképet, hogy itt merre kell mennem.

Na és itt beüt a mennykő.

Gondolhattok akkora szőkének, amekkorának csak akartok, de kiderült, hogy otthon valahogy összekevertem a térkép 137. és 138. oldalát. A térképen, az én útvonalamon nincs rajta a Borups Allé.

A pánik sűrű hullámokban markolássza a torkomat, kész, elvesztem, most kell visszafordulni, amíg még tudom, hogy hol vagyok.

De nem, nem adhatjuk fel most, majd mindjárt kerítünk valakit, aki tudja, merre van a helyes irány. A híd végén látok is egy hotdogos standot, na ez jó lesz. Behajolok a pult fölött, és mondom a csávónak:

- Excuse me, do you speak English?

- Yes, a little. - feleli erre ő.

Mondom neki, hogy a Borups Allét keresem, de nem tudom merre kell mennem, igazítson útba, legyen szíves. Nézi egy darabig a térképemet, majd elkezdi magyarázni, hogy merre van az arra. A hátam mögé mutogat, a mesterséges tóval egy volnalban lévő út felé, majd attól kicsit balra.

Látom, ahogy mutogat, ahogy mozog a szája, hallom mi jön ki rajta, de nem értem.

Hááát igen, jól gondoljátok. A csávó egy büdös szót nem beszélt angolul. Végigmagyarázta nekem az egészet dánul, vagy talán valami rettenetes akcentusos angollal, nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy egyetlen szavát sem értettem. Na, de mindegy, abból, amit elmutogatott, nagyjából megértettem. Elmegyek a tó mellett, és mikor annak vége, balra fordulok.

Én eleget is tettem a dolognak. Végigmentem a tó mentén, majd mikor annak vége szakadt, elfordultam balra.

Fogalmam sem volt merre vagyok és, hogy egyáltalán jó irányba megyek-e, ezért megszólítottam egy nőt, és megkérdeztem. Ő is sokáig nézte a térképemet, majd azt mondta, hogy jó helyen vagyok, csak az ellenkező irányba kell mennem. Azt mondta, tudja merre kell mennem, csak nem tudja angolul elmagyarázni, menjek tovább és kérdezzek meg valaki mást is. Megköszöntem a segítséget és folytattam utamat az ismeretlenbe. Megyek, mendegélek tovább, az egyik sarkon megpillantok két nőt, akik egymással dumálnak. Odamegyek, kérdem őket, beszélnek-e angolul, mondják, hogy igen. Mutatom nekik a térképet, Borups Allé, eltévedtem, segítsenek. Nézik, nézik a térképet, mutogatnak, egymást közt dánul beszélnek. Aztán megkérdezik, milyen házszámra megyek, elmondom nekik. Megint beszélnek dánul, mutogatnak, nézik a térképet. A végén közlik velem, hogy jó úton vagyok, menjek előre és majd bal kéz felé lesz a Borups Allé, de, hogy merre van ez a házszám, azt ők sem tudják, meg hát még gyalog elég messze is van, mért nem próbálom meg a busszal. Megköszönöm a segítséget és folytatom utamat.

Menjek egyenesen, mi? Na ja, de ezzel meg az a probléma, hogy nagyjából 1 km megtétele után az út egy V alakú elágazáshoz érkezik. Az én szemszögemből a jobb oldali út az egyenes, a másik elkanyarodik kissé balra. Na, most mi legyen?

Megyek tovább a jobb oldalon, mert úgy döntök, hogy nekem az az egyenes. A jobb oldali úton haladva visszatér az otthoni fíling, mindenhol lepukkant házak, graffitik, roncs kocsik, az egész utca feltúrva és félbehagyva. Szuper, belesétáltam a gettóba. Veszélyesebbnél veszélyesebb arcok jönnek szembe, senkit nem merek megkérdezni, hogy egyáltalán jó helyen vagyok-e. Egyszer csak jobb oldalt meglátok egy kedves, barátságos virágüzletet. Mondom ez nagyon jó lesz nekem, bemegyek, megkérdem.

Bent, a pénztárnál egy fickó vár a virágcsokrára, a virágos meg az üzlet belső részében készíti a rendelést, így őt nem láthatom. Mögöttem besétál egy arab nő és a kislánya. Először azt gondolom, hogy ők is vevők, de a kislány beszalad és megöleli a bent álló virágost.

Meghűl bennem a vér. Arabok által üzemeltetett boltba sétáltam be. Végem van.

Tudom, ez így kissé rasszistának hangzik, de ahogy végigsétáltam azon az utcán, az összes veszélyes forma arab volt. Nem tehetek róla, tényleg így volt. Egyébként semmi bajom nincs az arabokkal.

Szóval, benn állok már pár perce, mikor kijön a virágos, természetesen arab. Mögötte kijön még egy, jól megtermett, arab pasas. Nyelek egy nagyot, és végiggondolom a helyzetet. Az angol nyelv miatt rá fognak jönni, hogy külföldi vagyok, amiatt meg, hogy útvonalat kérdezek, kiszagolják, hogy eltévedtem. A vállamon ott lóg a táska, benne a laptop. Ezek szétszednek.

A dán pasas megköszöni a virágcsokrot (ami egyébként tényleg nagyon szép lett) és kimegy. A virágos hozzám fordul. Kérdezem, tud-e angolul. Mondja, hogy egy kicsit. Mutatom neki a térképet, mesélem, hogy a Borups Allét keresem, jó irányba haladok-e. Elveszi tőlem a térképet, nézegeti, lapozgatja, odaáll mögé a másik pasas is, ketten elmélkednek fölötte. Gondolkodom, hogy majd mennyi pénzt kérnek tőlem, hogy visszakaphassam a térképem.

Az egésznek a következő lett a vége; a csávó elmagyarázta, hogy menjek tovább ezen az úton egyenesen, majd bal kéz felé lesz a Borups Allé. Megköszöntem a segítséget és kisétáltam. Nem bántottak. Rendesek voltak. Örültem, hogy jófejek voltak és segítettek.Szóval, haladok tovább, kicsit már fáradok, egyre nehezebb a táska, egyre csak vágja a vállam. Mostmár nem nagyon merem mozgatni a karom, mert minden mozdulatra egyre jobban fáj.

Egyszer csak elérem a gettó végét, balra pillantok és ott egy táblát látok meg:

Borups Allé

Talán soha életemben nem örültem még semminek annyira. Elindulok, felfelé a Borups Allén, összeszedve a maradék energiámat. Éhes vagyok, szomjas, fáj a vállam és kimerültem. De nem baj, megvan a Borups Allé, ez a lényeg. Aztán, a következő sarkon látok még egy táblát, ami megint kedvemet szegi.

Borups Allé 5-23

Épp csak 172 háznyira vagyok a célomtól. Fasza. De most nem adhatjuk fel, hiszen megvan az utca amit kerestünk, menjünk tovább.

Tehát folytatom a küszködést, végig azon a tetves utcán, út közben látok egy hatalmas rádiótornyot, ami olyan magas, hogy ha felnézek rá, kicsit megszédít a látvány. Tök jó élmény, de addigra valahogy már nem tudok neki örülni.

Mentem tovább, még mindig nem értem el a 177-et, pedig nagyon sokat gyalogoltam. Hirtelen meglátok egy Aldit, gyorsan bemegyek és veszek két üveg vizet, meg egy tábla csokit, hogy legyen nálam valami. A következő kereszteződésnél leülök egy padra, eszek egy kicsit a csokiból és iszok egy kis vizet. Aztán, nagy keservesen folytatom a gyaloglást.

Aztán, egyszer csak szörnyű dolog történik. A Borups Allé élesen balra kanyarodik és újabb V alakú elágazásban ketté válik.

Kétségbeesetten sóhajtok. Nincs már több erőm, hogy átgondoljam, merre is menjek.

Szomorúan balra pillantok.

ÉS OTT VAN!

Nagy, szürke tábla, rajta a 177-es szám, egy nagy épület és parkoló. Hatalmas, kitörő örömmel rá is fordulok.

Eljutok a bejáratig, ott egy afroamerikai pasas és egy ázsiai nő vitatkoznak valamin. A nő bemegy, a fickó kinn marad. Kérdezem a fickót, hogy most mi van.

Közli, hogy délig volt nyitva az iroda és holnap kell visszajönni.

Bazdmeg.

Az iroda zárva van.

Fuck.

Fuck this.

Fuck this, Denmark.

Ha a közelben lett volna egy kicsi, zárt bódé, amiben nincs más, csak négy fal, akkor tuti bementem volna, hogy beleverjem a fejem valamelyik falba.

De így kénytelen voltam sóhajtani egy hatalmasat és megtenni ugyan azt a távot haza. Fantasztikus érzés volt. Tényleg.

Valahogy hazakutyagoltam, de már rohadt szarul éreztem magam. Ritka szar nap volt. Este, pedig még vásárolni is el kellett mennem és az is majdnem 3 km-re volt innen, én hülye, meg megint nem bringával mentem, hanem gyalog.

Pálfiiii!!!!!! Mi ez a szar???? Normális vagy???

Na mindegy. Csak gondoltam elmesélem. :)