December 31-e, este kilenc óra. Hősünk még a szobájában is hallja a dörrenéseket. Azokat az elképesztő, borzalmas dörrenéseket. Az ember belefásul, már nem is emlékszik, mi a forrása ennek a rettenetnek.
De menni kell, mert küldetés az mindig van. Most, pedig fontos a cél.
Alkohol.
Mert ha már az ember egyedül tölti a szilveszter éjszakát, és még ahhoz is elég sóher, hogy a legolcsóbb pezsgőt is ott hagyja a polcon, vizet meg nyilván nem iszik, valamit ki kell találni.
Egy sör. Csak egy kell.
Csak jusson el a boltig meg vissza.
Mert, hogy odakint háború van. Rémes, szörnyű háború, az egész városban. De muszáj. Tuborg közlegényt meg kell menteni.
Hősünk magára ölti fekete harci sapkáját és fekete csata szövetkabátját, majd felhúzza ütött - kopott cipőjét és elindul.
Az utcán száll a füst és a por, minden irányból hallani a robbanásokat. Hősünk körbenéz. Balra épp rakéták szelik át a levegőt. Arra veszélyes. Jobbra, pedig a már kilőtt rakéták után maradt szemét teríti be az utakat, a harc elhullott hőseinek állítva emléket. A lövedékek átható szaga marja az orrát.
Végül mégis balra megy. Az valahogy biztosabbnak tűnik. A repülő rakétákat legalább szemmel tudja tartani, a földön heverők látványa viszont kételyt ébreszt benne. Nem akar kockáztatni.
Megy amíg egy vonalba nem ér a lövedékek kilövési pozíciójával. Ott megáll és vár. Rakéta szeli át a levegőt, majd robban fel a magasban.
Itt az alkalom. Csak egy lehetősége van. Bátran jobbra vetődik és csak szalad, vissza se nézve. Bár az éjjel - nappali nincs messze, most mégis nagynak tűnik a távolság, túl nagynak. Út közben jobbról nagy, nyitott tér bontakozik ki. Tudja, hogy a sötétben ott rejtőzik az ellenség. Látja is az öngyújtó fellobbanó lángját. Újból futásnak ered, mielőtt a kilövésre kész rakéták megkezdenék emelkedésüket. Mikor kicsit távolabb ér, lassít. Hallja a robbanást a háta mögött, de nem fordul meg. Koncentrálnia kell a feladatra.
Már csak méterek vannak hátra. A sötét égen narancsszínűre festik a felhőket a robbanások. A stadion mögött újabb és újabb detonáció fénye villan. Hősünk érzi, ahogy a szíve egyre vadabbul ver, de nem adja fel. Közel a bolt.
Végül épségben eléri célját. Belépve az üzlet kellemes melege és hívogató, fehér fénye magába szippantja. Rögtön tudja hová kell mennie.
Tuborg közlegény fegyelmezetten áll a sorban ezer meg egy társával együtt, várva, hogy harcba hívják. Hősünk leemeli őt a polcról, majd a pénztárhoz megy.
Pénztáros kapitány mélyen főhősünk szemébe néz.
- 18,50. - mondja, és nem lehet nem észrevenni az elismerést a hangjában. Hősünk fizet, szalutál, majd az ajtóhoz sétál. Mélyen beszívja a bolt tiszta, füstmentes levegőjét, aztán kivetődik a kijáraton.
Sietve visszafelé halad. A távolban látszanak a villanások, a robbanások zaja, pedig egyre erősödik. Tudja jól, hogy még mindig veszélyben van, de Tuborg közlegénnyel a zsebében valahogy magabiztosabbnak érzi magát. A füst egy pillanatra elvakítja, de ez nem jelent akadályt. Ahhoz túl jól ismeri az utat.
Már majdnem visszaér a bázisra, ott is van az utca sarkánál. Azonban az út mindkét szegletét robbanó petárdák hada lepi el. Hősünk gyorsan behúzódik a fal mögé és ott várja, hogy véget érjen a támadás. Közben azon gondolkodik, hogy mégis milyen ember képes ilyen brutalitásra.
Végül a robbanások elcsendesülnek, a füst is megkezdi lusta táncát az ég felé. Hősünk kiugrik a fal mögül és sietve a bejárati ajtó felé masíroz. Mielőtt belépne a ház biztonságába, visszanéz. Az utca végénél további rakéták indulnak meg az ég felé, fütyülve - visítva. Hősünk egy pillanatig megbabonázva áll. Talán csak egyetlen, röpke másodpercig még szépnek is találja őket. Ha nem lenne ez a sok, átkozott robbanás, gondolja, még akár gyönyörű is lehetne.

Szerzői megjegyzés: ó, azt gondoltátok ez valami drámai történet egy katonáról? Dehogy is, ez csak egy átlagos szilveszter este Dániában. :)