Lehetne most minden úgy is, hogy szar, és talán egy pár nap múlva az is lesz, de a hétvége jól telt, és ez eléggé feldob. A péntek este a Student House-ban mérsékelt sikernek tekinthető, a szombati kijózanodás, pedig enyhén gyérnek, de a vasárnap nem is sikerülhetett volna jobban.

Vasárnap dél körül összekapartam magam és felmentem a vonatállomásra jegyet venni, hogy hétfőn már gond nélkül mehessek dolgozni. Útközben kapom az sms-t Irinától; miért nem megyünk ki délután a tengerpartra? Utána meg beülhetnénk valahová kávézni. Megírtam neki, hogy benne vagyok, aztán hazamentem, összeszedtem magam, és már úton is voltam Klampenborg felé.

Miután összefutottunk, lesétáltunk a partra. Csináltunk pár epic fényképet, melyek között szerepelt annak vizuális dokumentációja is, ahogy Szabina elveszíti a pénztárcáját. Szerencsére idejében észrevette és rohantunk vissza, reménykedve, hogy még ott van a tárca. Egy, a tengerparton andalgó párocska talált rá, akik már épp azon gondolkodtak, hogyan vehetnék fel a kapcsolatot a tárca tulajdonosával, annak érdekében, hogy a tárgy visszakerüljön gazdájához.

A kis kaland után úgy határoztunk, felmegyünk a városba, mert miért ne. Első utunk egy kávézóba vezetett, ahol elfogyasztottam életem első, és eddigi legjobb sajttortáját, illetve egy finom kávét, és, bár indokolatlanul drága volt az egész, nem bántuk meg. Százig nem állunk meg!

Ezek után az eredeti terv az volt, hogy a kikötőbe megyünk, de út közben megtaláltuk azt a kis éttermet, amit én már ezerszer emlegettem Szabinának, mert ott olcsóért lehetett hihetetlenül bezabálni. Betértünk oda is, és vettünk fejenként egy Kebab dobozt. Ahogy azt meg is ígértem, hihetetlenül bezabáltunk, Szabina meg se tudta enni az övét, hát hozta magával.

Az estebéd végeztével tényleg lesétáltunk a kikötőbe, folytatva a fényképes dokumentálást (de nem volt több pénztárcás gikszer, szerencsére), ám az a féldoboznyi Kebab folyton útban volt. Eredeti tervünk az lett hát, hogy egész egyszerűen eldobjuk az ételt, mert zavar bennünket. Le is tettük egy kuka tetejére, én pedig megjegyeztem, hogy legalább egy csövesnek jó napja lesz.

Bumm! Már meg is volt az ötlet. Miért nem megyünk fel a sétálóutcán, hiszen annyi ott a hajléktalan! Odaadhatnánk egyiküknek, biztos jól fog esni neki egy kis hús.

Az első ilyen alak, akibe belefutottunk kitartóan, és kegyetlenül hamisan nyüstölt egy elnyűtt furulyát. Odamentünk, Szabina, pedig megkérdezte, hogy kér – e egy kis Kebabot. A fickó gyanakodva belepillantott a dobozba, majd elmosolyodott, motyogott egy köszönömöt, elvette az ételt, félretette a hangszerét, és majszolta is a kissé már kihűlt, de mindenképpen laktató vacsit.

Lehet, hogy hülyén hangzik ez az egész, de attól még marha jó volt. Ahogy elindultunk, az előttünk sétáló pár mosolyogva nézett minket. Jók voltunk. Rohadtul jók.

Ezután alaposan felvidultunk. Jó érzés volt látni azt a mosolyt a fickó arcán. Jó érzés volt látni, milyen jóízűen eszi azt a kis keveset, amit adni tudtunk neki.

Bár a biciklis költöztető cégünk fájdalmasan gyorsan becsődölt, mi nem adtuk fel. A jótékonykodás felé vettük az irányt. Nem tudom, hogy tényleg megtartjuk – e, de született közöttünk egy megállapodás, miszerint legalább havonta egyszer eljövünk ide, veszünk két Kebab dobozt, és oda adjuk olyan embereknek, akik rászorulnak. Még neve is lett a cégünknek: a Kebab osztag.