Mi van itt, kérem? Mi lett ezzel az országgal? Tényleg ennyire megőrült itt minden, és mindenki? Hová tartunk? Vagy, hogy jutottunk idáig? Mi történik? Nem is értem… csak kapkodom a fejem, mert ilyen messziről nem látom rendesen a dolgokat. Lehet, hogy a szememmel van a baj, vagy valami az elmémmel nem stimmel? Mert csak azt látom, hogy nagy a felbolydulás, hogy valami történik. Mindenki tüntet, ellenáll, szembe fordul, hallatja a hangját. Még ilyen messze, ebben a kényelmes, fűtött kis szobában üldögélve is felzubog a vérem. Én is akarom! Hallják a hangomat! Igen is fogadják el, hogy nem jó ez így! Lássák be! Ne csak játszadozzunk itt!
Igen, én könnyen beszélek, innen a távolból. Mert én meg tudtam lépni azt, amire másoknak nincs lehetőségük. Nekem szerencsém van, én mit magyarázok innen, fogjam csak be a számat. Mert én egyébként is ezzel olyasmit tettem, ami nem helyénvaló, nem „hazafias”. Elmentem, kimásztam a gödörből, amíg még pont olyan mély volt, hogy ki lehessen kapaszkodni belőle. De mégis, hogy képzelem én ezt? Mit gondoltam, mikor összepakoltam a kis bőröndömet, hónom alá csaptam a papírjaimat, felszálltam egy repülőre és megtettem majdnem kétezer kilométert?
De hát kérdem én, hülyék vagyunk mi? Tényleg ez van az arcunkra írva, hogy ekkora birkák vagyunk? Véleményem szerint az ember elég egyszerű lény. Vannak igényei, s ezeket próbálja valahogy kielégíteni (és ezt speciel tankönyvben is olvastam). Ha ezt az adott helyen már nem tudja megtenni, elmegy máshová, és ott próbálkozik tovább. Ez ilyen egyszerű, kérem. Még nekem is van annyi eszem, hogy ezt felfogjam.
Valahogy itt minden máshogy működik. Sokáig nem is értettem. Itt senki sem kapkod úgy, mint otthon (rajtam kívül, persze). Mindenki ráérősen sétálgat az utcán, lustán kapaszkodik fel a buszra, bágyadtan kódorog a világban. Itt nyugalom van, csend. Ez nem egy bűzös, koszos város, ahol az ember lehajtott fejjel, futólépésben tolakszik előre a tömegben, kutatva a helyes utat. Valahogy itt minden magától értetődik, természetesen jön. Adja magát a helyes út, egyértelmű, melyik a jó irány. Neked, pedig csak annyi a dolgod, hogy követed azt, de csak lassan, nyugodtan. Sőt, út közben valószínűleg még meg is szólítanak, szóba is elegyednek veled, csak úgy, a móka kedvéért. Persze a diskurzus nem úgy kezdődik, hogy „Na pakoljá’ ki!”, ahogyan az nagyon is megszokott otthon. Itt ez mindig azon az idegen, zagyvaságnak tűnő nyelven indul, amit te persze egyáltalán nem értesz. Azért persze te is megteszed a magadét, s visszakérdezel, hogy „Beszél ön kérem angolul? ”, mert miért is ne tennél meg minden tőled telhetőt? A legszebb az egészben az, hogy az esetek kilencven százalékában a válasz igenlő. Mert itt még ez is működik. Hosszú évekig tartó, intenzív angol taníttatással a hátam mögött elképedve figyelem, ahogy a hat éves kisgyerek, és a nyolcvan éves öregasszony is egyaránt folyékonyan, akcentus nélkül, tökéletes nyelvtannal használja ezt a nemzetközi, egységes nyelvet. Persze nem azt mondom, hogy nincsenek kivételek, de jó látni, hogy vannak országok, ahol azok vannak kisebbségben, akik nem tudnak angolul. A legjobb részét, pedig még nem is meséltem; azt a kíváncsi, örömteli fényt a szemükben, ami csakis akkor csillan fel, ha angolul szólsz hozzájuk. És ez újabb pozitívum, hogy ez is helyesen működik itt, pedig, ha az emberi természetet nézzük, akkor nem ez lenne az elvárt. Én itt idegen vagyok, egy rátarti betolakodó, akinek fogalma sincs az itteni kultúráról, hagyományról, történelmi háttérről. Én még csak hallomásból tudom, mi az a hygge, nem értem, miért kérdezik meg tőlem este, hogy „Ettél ma már meleg ételt?”, az őrségváltást egyszerű turistalátványosságnak tartom, a hajózás kultusza, pedig rettentően messze áll tőlem.
Mindezek ellenére, pedig az itteni lakosok kíváncsiak rám. Érdekli őket honnan jöttem, mit csinálok itt, miért pont itt, mi a hátterem, hogy érzem magam, tetszik – e a város, a közelben lakom – e. Tarthatnám ezeket unalmas, folyton ismétlődő, idegesítő dolgoknak is, de bennem mindig pozitív érzéseket keltenek. Tetszik, hogy így gondolkodnak rólunk, hogy elfogadnak, befogadnak bennünket. Annyira nem érzi magát kívülállónak az ember.
Az iskolában is egészen más a hangulat. Nem érzem tehernek. Reggelente nem fog el a szokásos gyomorgörcs és a frusztráló gondolat, hogy olyan emberek közt kell töltenem a napot, akiket még csak egy kicsit sem szeretek, mindezt azért, hogy valami olyasmivel foglalkozzam, ami egy csöppet sem érdekel (félreértés ne essék, a tanulás folyamata az egyik legfontosabb érték a szememben). Az embert nem gúnyolják ki, nem alázzák meg, amiért olyasmit kérdez, ami egyébként magától értetődő, de benne valahogy kissé ködös. Minket bátorítanak arra, hogy kérdezzünk, akármilyen banális is az a bizonyos kérdés, és részletesen, az alapoktól kezdve magyarázzák meg a bizonytalan témát, mintha még sose beszéltünk volna róla, pedig már átvettük vagy százszor. Persze, hogy az embernek megjön a kedve a tanulásra, a tapasztalatok szerzésére!
A mi „szakmánkban”, pedig még arra is buzdítanak, hogy hibázzunk. Ezen a területen ugyan is a lehető legjobb módja a megértésnek az, ha hibát vétünk, és a végén képesek vagyunk ezt kiküszöbölni. Az általában órákig tartó, szenvedős, küszködős hibakeresés és –kiiktatás csodálatos sikerélménnyel zárul, plusz egy életre az agyadba vési a megoldást.
Olykor, persze akadnak nehéz pillanatok is. Ilyenkor leülök és az jut eszembe, hogy mégis mi a francot keresek én itt? Hogy kerülök ide? Mikor jutott eszembe ez az ostobaság, hogy én ide, teljesen egyedül eljöjjek?
Aztán persze segítségül hívom a mostani világ egyik legközkedveltebb, legtöbb információt hordozó csatornáját, az internetet. Nézegetem a videókat, olvasom a cikkeket, és keserűen gondolok a válaszokra; hát ezért. Ezért vagyok itt, ezt keresem én itt. Mert itt az embert hagyják szabadon élni, ha mindezt képes törvényes keretek között megtenni (ami nem egy nagy kihívás, elhihetitek). Ugyanis, hitem szerint, én nem vagyok ilyen geci, hogy az a hobbim, hogy fogom magam, hátam mögött hagyom az országot amiben születtem, és felnőttem, a családot amiben hittem, és amit feltétel nélkül szerettem és szeretek mind a mai napig, a barátokat, akik nélkül talán végig se tudtam volna csinálni az egészet. Nekem sem okozott különösebb örömöt az a tény, hogy mindennek, amit szerettem, és ami értéket képviselt számomra, hátat kellett fordítanom. Ellenkező esetben fel sem merülne bennem a kérdés, hogy mit keresek itt. Be kell vallanom, igen is nehéz döntés volt, fájt nagyon, hogy meg kell tennem, és állandóan kínoz a honvágy, a szeretteim hiánya. Mégis, főként most, mikor ennyire rosszra fordult a helyzet otthon, elégedett vagyok a döntéssel. Örülök, hogy itt lehetek, hogy volt lehetőségem meglépni ezt az egyáltalán nem egyszerű lépést, és igyekszem értékelni szerencsés helyzetemet. Mert valóban, otthon is tanulhattam volna, és meg is tettem volna boldogan, mert akadtak olyan egyetemek, olyan szakok, amik érdekeltek, ahol el tudtam volna képzelni a jövőmet. Csak hát a végén kiderült, hogy még sincs erre lehetőségem, mert hát édesanyám pedagógusfizetéséből nem telik a szemeszterre, és még apukám hűdenagyonmagas hűdenagyonkülföldi keresete sem lenne elég rá. És lehet, hogy a homlokomon ott virít a hatalmas, villódzó, vörös betűs felirat, hogy „RETARDÁLT”, annyi eszem mégis volt, hogy azt a képzést válasszam, ami ugyan messze van, de mégis ingyenes. Még nekünk is, pedig mi külföldiek vagyunk, betolakodók.
Ezen a ponton felmerül bennem a kérdés, hogy miért? Miért van az, hogy más országnak megy? Máshol ez működik? Miért van az, hogy itt a helyi lakosokon kívül az állam még a külföldi diákok taníttatását is képes finanszírozni, otthon, pedig a magyarokét sem hajlandó? Az itteni intézmények nagyon sok diákot vesznek fel, dánt és külföldit egyaránt. A városban, ahol élek, rengeteg főiskola működik, nem is beszélve a többi szigeten lévő, neves intézetről. Valószínűleg hatalmas pénzeket kell beleölni a rendszerbe, és valamilyen, ezek szerint számunkra érthetetlen oknál fogva erre a kormány hajlandó. Az épületek nagyok, modernek, jól felszereltek, a tanárok kompetensek, intelligensek, és kiváló pedagógusok. Ez akkor most, hogy is van?
Miért történik mindez? Miért most? Mikor torzult így el a kép? Hol maradtam így le? Nekem ez az egész követhetetlen. Tényleg megéri olyan környezetet teremteni a nép számára, amit nem szeretnek? Olyan döntéseket hozni, amikkel nem értenek egyet, ami egyértelműen rossz számukra? Most már ott tartunk, hogy senki meg sem próbálja titkolni a valódi indokot. És mégis mit tehet a nép? Állunk, és köpködünk széllel szemben, mert ennél több nem telik tőlünk. Ha akarnánk se tudnánk jobbat nyújtani, hiszen mindenhol zárt ajtókat találunk. Be kell ismernünk, hogy senkit sem érdekel a véleményünk.
A Quimby 2011-ben azt énekelte, bezárt a Magyar Királyi Tébolyda. Én épp az ellenkezőjét gondolom. Szerintem még csak most nyitja meg a kapuit…
//A szerző utólagos megjegyzése: elnézést a kissé rendhagyó, radikális bejegyzésért, de az otthoni események túl nagy hatással vannak rám. Senkit nem áll szándékomban megbántani. Otthon lévő sorstársaimnak, pedig ezúton szeretnék sok sikert kívánni. Veletek vagyok.
