Tegnap épp munkába tartottam, ültem a buszmegállóban, vártam a buszt. Hirtelen észrevettem, hogy egy 10 éves forma kislány szalad felém. Alapvetően nem gondoltam volna, hogy épp tőlem akar valamit, de akkor éppen én voltam ott az egyetlen ember a környéken, meg hát amíg felém közeledett egész végig a szemembe nézett. Elvágtam hát a rock zenét ami épp a fülembe ordított, és vártam, mi lesz most.
A kislány odaért, és dánul megkérdezte, hogy szeretnék - e 5 koronáért vásárolni egy pohár kávét.
Többször láttam már a városban, hogy iskolás diákok árulnak sütit, teát, vagy kávét az utcán. Nem tudom pontosan, hogy éppen mikor mire gyűjtik a pénzt, de annyira nem is fontos. Egyébként is borzasztó fáradt voltam, meg rettenetesen hideg is volt, ráadásul ilyen olcsóért sehol nem kapok kávét, úgyhogy gondoltam miért ne.
Átbaktattunk az út túloldalára, ahol a kávét árulták, közben én hevesen gondolkodtam. Mert, hogy amíg mentünk, a lányka egész végig magyarázott nekem, méghozzá dánul, én meg egy szavát sem értettem. A problémám az volt, hogy nem feltételeztem róla, hogy beszélne angolul, és azt sem éreztem különösebben lényegesnek, hogy eláruljam neki, hogy külföldi vagyok. Hiszen, ha nincs közös nyelv, amin kommunikálni tudunk, akkor nem igazán éri meg belemenni ebbe a helyzetbe, hogy megpróbálom neki elmutogatni, hogy mégis miért nézek rá olyan nagyon furcsán, amikor hozzám szól.
Miután sikeresen átjutottunk az úton (és kis híján elüttettük magunkat egy kisbusszal), odaléptünk a kislány barátnőjéhez, aki már vette is elő a termoszt, meg egy poharat.
Persze rögtön kérdezett is valamit, ami nagyjából annyit jelenthetett, hogy tejet kérek-e a kávémhoz, de az egyetlen szó, amit én ebből a mondatból megértettem, az volt, hogy tej. Így sikerült megadnom életem legostobább válaszát:
Kislány: Tejet kérsz bele?
Én: Igen, tej.
Soha nem leszek képes választ adni arra a kérdésre, hogy egy egyszerű, mezei "igen" miért ne lett volna bőven elég, mint válasz, főleg úgy, hogy nagyjából még sejtettem is, hogy mi a kérdés.
Na, de a nehéz része még csak most következett. A kislány elkezdte önteni bele a tejet, közben ismét mondott valamit, amiből megint csak annyit értettem, hogy tej, viszont nem kérdés volt, hanem kijelentés, és összességében fogalmam sem volt róla, hogy most mit mondott. De nem estem pánikba, csak gyorsan bólintottam egyet, és úgy tettem, mintha tökéletesen ura lennék a helyzetnek. Szóval a leányka locsolt a pohárba némi tejet, aztán abbahagyta, és rám nézett, mintha erre most nekem reagálnom kéne valamit. Első gondolatom az volt, hogy megdicsérem, vagy esetleg megtapsolom, amiért ilyen kiváló technikával mérte ki a tejet a pohárba, de végül sikerült rájönnöm, hogy mi a helyzet.
Ugyan is az a mondat, ami elhagyta az ő száját, és amiből én egy szót sem értettem, azt jelentette, hogy ő majd önti a tejet, és akkor én szóljak, hogy ha elég lesz.
Úgyhogy végül biztosítottam afelől, hogy elég tejet rakott a poharamba. Végül felöntötték kávéval, én fizettem, megköszöntem, és visszamentem a megállóba.
Amíg ott ültem, a forró kávét kortyolgatva, egyfolytában járt az agyam. Ugyan is a nagy hidegben annyira jól esett a meleg ital, hogy gondoltam amint végeztem ezzel visszamegyek és veszek még egy pohárral. Na, de az nem megy olyan egyszerűen, hiszen az angolul nem beszélő kislányoknak valahogy meg kell magyaráznom dánul, hogy kérek még.
Végül csak elfogyott a kávé, úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat és visszacaplattam hozzájuk. Az eredeti koncepcióm az volt, hogy majd jól megkérdezem tőlük, hogy vehetek-e még. Szépen kikerestem az ennek megfelelő dán szavakat az agyamból, megfelelő sorrendbe állítottam őket, hogy kérdést alkossanak, többször egymás után elismételtem magamban, hogy azért valahogy a kiejtésem is érthető legyen.
Feltettem a kérdésemet, dagadva a büszkeségtől, hogy sikerült nekik dánul megmagyaráznom, mit akarok. Mondták, hogy persze, hogyne, vehetek még, ha szeretnék, de a beszélgetés maradék részét angolul folytattuk le.
Itt nekem a lányok többszörös meglepetést okoztak. Az első dolog, ami lesokkolt az az volt, hogy két, alig 10 éves kislány képes angolul beszélni. Másodsorban azon gondolkodtam el, hogy vajon honnan jöttek rá, hogy én külföldi vagyok. Mármint persze nem sikerült olyan kiemelkedően jól kommunikálnom, de azért szerintem nem ejtettem akkora hibát, amiből kikövetkeztethették volna, hogy nem beszélek dánul.
Na igen. Gondoltam én.
Nagyjából egy órába telt, amíg rájöttem, hogy mi volt a helyzet. Többször is visszajátszottam a beszélgetést a fejemben, mikor is ráébredtem, hogy a kérdésemben "én" helyett az szerepelt, hogy "te". Tehát nem azt kérdeztem, hogy vehetek-e még, hanem azt, hogy vehetsz-e még.
Nem is igazán kommunikáció volt ez részemről, csak az egész napos stressztől megfáradt agyam utolsó próbálkozása arra, hogy valamit előhányjon magából.
Feltehetőleg a kislányok itt döntöttek úgy, hogy nem vagyok én elég képzett ehhez, és mindannyian jobban járunk, ha inkább angolul beszélgetünk, mert az legalább nekem is megy.
Szóval nem, nem vagyok dán, és ezt nem is tudom eltitkolni, de nem is akarom. Csak hát ugye magyarként az ember nem feltételezi kislányokról, hogy folyékonyan beszélnek angolul. Pedig beszélnek.
Mer ez egy ilyen hely. :)