Úgy hiszem, nem igazán fed majd jelentőségteljes témákat eme blogbejegyzés. De hát megint eltelt néhány hét és nem írtam semmit, ezért itt az ideje, hogy felfrissítsem itt ezt az üresjáratot. :)
Csak, hogy szóljon is valamiről ez a dolog, gondoltam elmesélem, hogy milyen csapdákba nem érdemes belesétálni, ha ebben az őrült városba él az ember (személyes tapasztalatok alapján).
Először is; ha ide vetne téged a sors, NE költözz Norrebroba. Ha a közelébe költözöl, azzal nincs baj, de a kellős közepét belakni... háááát nem ajánlatos. Hacsak nem akarsz szombat hajnalban vadkanként ordító, jól megtermett, erősen részeg dán tinilány hangjára ébredni. Vagy, ha nem akarsz a buszmegállóban késelés áldozatává vált bandatag rögtönzött emlékhelyével összefutni. Akkor sem ajánlatos, ha nem leled élvezeted picsarészeg lengyelek ökölharcában és nem vágysz minden sarkon transzvesztitákba futni.
Oké, tegyük fel, hogy kicsit túllihegem a dolgot. Ez a környék nem annyira vészes, bár sok az arab, meg az idióta, maga a környezet színes, változatos, különféle bárok, kocsmák és boltok váltják egymást minden méteren. Ráadásul az ember nem unatkozik, mert hát itt mindig történik valami. :) Úgyhogy összességében Norrebro nem egy szar hely, de azért az ember néha lát olyan arcokat akik miatt inkább átmegy az út túloldalára. De ilyen arcok mindenhol vannak. :)
A következő dolog, amit nem érdemes tenni: csak úgy, magyar módra, költséghatékonyság céljából ignorálni a tömegközlekedést. Nem ésszerű dolog. Mert hát az alap gondolat az, hogy ha már van egy biciklim, amit korlátlanul használhatok, teljesen ingyen, miért pazarolnék ennyi pénzt a jegyekre, meg szarakodnék itt a zónákkal. És ez az elmélet rövidebb távokon még meg is állja a helyét, de ha nagyobb távolságot kell legyőznöm akkor már vannak problémák. Meg amikor elhatározom, hogy ááá a faszom fog a bringával szórakozni, inkább sétálok... na azok még az igazán rossz ötletek. Persze nekem egyáltalán nem jelent problémát, hogy sétáljak hét kilométert, mert szeretek sétálni, csak amikor megkérdezik, hogy "Na és, hogy jöttél ide?" a válaszom, pedig az, hogy "Gyalog." akkor eléggé hülyének néznek... hogy mégis mi a retekért nem ültél bringára, vagy nem vártál egy buszt. Egyébként a gyalogos verzió azért sem ajánlott, mert meglepő módon itt az időjárás teljes mértékben kiszámíthatatlan. Reggel ragyogó napsütésre ébredsz, elhatározod hát, hogy sétálsz egy kicsit a környéken, mert úgyis egész héten a monitort bámultad... és mire leérsz a kikötőbe már szakad az eső, neked meg persze nincs se esőkabátod, se esernyőd, és még csak egy retkes kapucnis pulcsit se vettél fel otthon...
Ebből, pedig egyenesen következik a harmadik jótanács; ne indulj el úgy otthonról, hogy nincs megfelelő mennyiségű melegruha a birtokodban. Nekem elhiheted, arra a ruhára, amiben a szalagavatódon táncoltál, semmi szükséged nem lesz... dobd ki a picsába és inkább tegyél el még egy mellényt, vagy pulcsit a helyére. Jól fog jönni. Mindazonáltal, soha ne indulj el úgy Koppenhágába, hogy csak néhány vékony kardigán, meg egy vastag pulcsi van nálad. Mert augusztusban még akadnak olyan napok, mikor egész meleg az idő, de ahogy beköszönt az ősz... alaposan rábaszol.
Amit még érdemes elkerülni: ne ragaszkodj ahhoz az egy úthoz, amit az iskoládig/munkahelyedig ismersz. Mert esetleg, mikor már majdnem egy hónapja élsz itt, teljesen véletlenszerűen bepötyögöd a google maps-be a lakhelyed és az iskolád/munkahelyed címét, és rájössz, hogy létezik egy út a kettő között, ami kétszer olyan rövid, mint az, amit egyébként használsz, és nincs benne annyi emelkedő.
És, így a végére még egy, kissé ugyan bizarr, ámde meglehetősen hasznos tanács: ha meglátogatod a volt szobatársad, aki aztán megkér, hogy vidd vissza a román srácnak a biciklijét (aki ugyanabban a hostelben lakik, mint te), végül figyelmeztet, hogy a biciklin egyetlen fék sem működik - mond neki, hogy nem akarod visszavinni azt a retkes bringát. Valószínűleg kevés annál viccesebb dolog van, mikor a lejtőn lefelé gurul egy lány egy szakadt biciklin, kurva lassan, mindkét féket behúzva (persze mindhiába), halálfélelemmel az arcán a lejtő alján békésen várakozó piros lámpa felé. Nagyon vicces hét kilométert tettem meg délután. Azt hiszem még sosem mentem ilyen lassan biciklivel. :) Hazaérve, pedig megemlítettem a román gyereknek, hogy bár előfordulhat, hogy ez csak egy személyes észrevétel, és én vagyok túl finnyás, de úgy vettem észre, valami nem igazán stimmel a fékekkel.
Nevetett.
