Péntek reggel Aleksander és én kávét csináltunk.

Pedig mi mindent megpróbáltunk. A kölyök kitalálta, hogy kávét fog készíteni anyunak, mire apu megpróbálta eltántorítani ettől az elhatározástól, még én is igyekeztem bevetni legjobb Activity-s tudásomat, hogy elmutogassam neki, már csináltam kávét, de hajthatatlan volt. Elővette a tölcsért, egy filtert, meg egy üveg instant kávét és egy darabig mászkált vele a földszinten.

Nem volt már kiút, hagyni kellett, hogy kávét csináljon.

Nagyon igyekeztem szabotálni a tervet. Sokat bajlódott a fedél leszedésével, én meg annyira nem haltam bele az igyekezetbe, hogy segítsek neki, csak fogtam az üveget, nehogy leessen. Gondoltam, csak feladja egy idő után. Mivel látszott rajta az elszántság, egy idő után megesett rajta a szívem, kicsit lazítottam a fedőn, de még így sem ment neki, hát még egy kicsit kilazítottam. A tető eltávolítása után még egy akadályba ütköztünk; egy fóliaréteg is volt a fedő alatt. Először hagytam neki, had próbálgassa, de végül csak segítettem neki kinyitni.

Feltűnően sokat nyúlkált a vízforraló felé, de ekkor rajtam volt a sor, hogy elzárkózzam az alkudozástól. Épp csak egy pár perce forraltam vizet, szóval az még nem hűlt le annyira, hogy gyerek kezébe adjam. Megegyeztünk hát, hogy a csapból jövő vizet fogjuk használni.

Itt kritikus ponthoz érkeztünk; a tölcsérbe bele került a fólia, abba a kávé, de ahogy a víz is a képbe jött, a kész kávé egyenesen a mosogatóba ömlött. Nem volt alatta semmi, amibe csöpögtethettük volna a koffeines löttyöt.

- Oké. - jelentette ki Aleksander, amolyan ne-essünk-pánikba hangnemben, miközben szemével már a megoldást kutatta. Gyorsan elővadásztam egy bögrét a fiókból, és pont addigra készültünk el, mire anyu leért a konyhába.

- Ezt én és Eszter csináltuk neked! - jelentette ki büszkén a fiú, és anyunak adta azt a kávénak csúfolt borzalmat.

Anya, pedig nem habozott, gond nélkül belekortyolt, még meg is köszönte.

Szóval készítettünk egy kávét, még utoljára. Aztán fölmentem és beágyaztam, még utoljára. Majd szendvicset készítettem, leszedtem az asztalt, elmosogattam, megterítettem a vacsorához, még utoljára. Tettem egy tiszteletkört a földszinten, még utoljára (na nem azért, mert nyertem valamit, csak ellenőriztem, hogy van-e valahol egy kósza játék, amit el kéne pakolni).

Aztán álltam egy darabig a lépcső aljában, anyának kiabálva, és közben megőrülve a ténytől, hogy akármilyen hangosan is kiáltozom, ő úgysem hallja meg (még utoljára).

Végül elbúcsúztunk, hogy jajjdenagyonkellemesnyaratéstalálkozunkaugusztusban. Elhagytam a házat, és vidámabb nem is lehettem volna.

Persze nem mondom, hogy nem fognak hiányozni, mert összességében itt is rengeteg pozitív élményt gyűjtöttem (főleg a gyerekekkel), de azért örültem, hogy végül elérkeztünk erre a pontra is. Hosszú volt ez az év, nagyon is hosszú, de soha ilyen szép, eseménydús évem nem volt még. Végiggondolva mindazt, amit átéltünk, még én is kénytelen vagyok azt mondani, hogy elismerésem... pedig nem szeretem az ilyen hozzáállást, de hát basszus! Az érettségi után féltem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmi megtörténjen velem, hogy képes legyek nekivágni egy ilyen dolognak, teljesen egyedül. És mégis, sikerült. Alig tudom elhinni! Úgyhogy azt tudom mondani, megérdemelt a pihenés, és ki is fogom élvezni minden pillanatát.

Mikor boldogan kirontottam a szobámból, bőröndökkel, táskákkal, fényképezőgéppel megpakolva, nindzsa mama erősen magához ölelt, kellemes nyarat kívánt és mondta, hogy mennyire hiányzom majd nekik. Ők is nekem, rettentően, de azért ideje volt, hogy hazamenjek. Otthon van mindenkit, akit szeretek, aki fontos nekem, akit a szívembe zártam. Pontosan ezért olyan mocskosul nehéz ez, másoknak lehet, hogy nem, ők talán erősebbek, vagy nem ragaszkodnak annyira, mint én, vagy talán ők már kiépítették a saját új életüket, már vannak ott ismerőseik, szeretteik, akikért érdemes visszamenni. Nekünk ehhez még idő kell, bár azért vannak már kedves ismerősök, barátok.

Egy szó, mint száz, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól fog alakulni, ennyire lendületesen, könnyedén, amolyan minden-rendben-lesz módon.

Azért kellett a pihenés. Ez a nyár, akárcsak az előtte álló év, pont ugyan olyan csodás volt. Barátok, család, kikapcsolódás, minden, ami csak kellett. Sok csodás pillanatból emelném ki ezt az egyet; egy tombolással, nevetéssel, táncolással megkezdett este közepén ültünk ott hárman egy matracon, lassan forogva a medencében, és én csak néztem azt a csillagokból álló háromszöget, amit hetekkel azelőtt fedeztünk fel, és ami olyan nagyon hasonlított arra, ahogy most vagyunk mi; az egyik kicsivel távolabb a többiektől, a másik kettő valamivel közelebb, mégis tulajdonképpen távol. Bár messze vannak egymástól, megkapó tulajdonságuk, hogy mindig is ott és akkor lesznek az égen, amikor és ahol kell nekik. Az már a miénk, keserédes metaforaként lebeg a fejünk felett minden este, emlékeztetve arra, hogy most már mindegy mi lesz, túléljük majd. Kiálltuk az első, nagy próbát, nem is volt olyan nehéz, mint képzeltük, úgyhogy most már rendben lesz. :) (P.S.: Szeretlek titeket, srácok)

Persze nem ez lenne az egyetlen dolog, amit ki kéne emelnem; nevetés, pancsolás, szórakozás, lazulás azokkal, akiket tavaly augusztusban úgymond elvesztettem, de voltak olyan nagyszerűek, hogy megvártak. Köszönöm nektek. :)

Most, pedig ideje visszatérni ide, erre a csodás helyre és belevágni a kalandokba úgy, ahogy tavaly tettük. Mielőtt kijöttem volna, megígértem magamnak, hogy kicsit többet fogok kimozdulni, kicsit több élményt gyűjtök majd, kicsit más lesz a hozzáállásom. Első évben sikerült ezt (többé-kevésbé) megvalósítanom, remélem idén is képes leszek folytatni. Köszönöm mindenkinek aki lehetővé tette, hogy ilyen élményekkel gazdagodjak (tudjátok jól sütik, hogy rátok gondolok) és remélem tartjuk majd ezt a jó szokást.