Kis közönségem, engedjétek meg, hogy leírjam Dániában töltött rövidke életem egyik legviccesebb történetét.

Na, tehát, nagyjából így nézett ki a helyzet: adott két, átlagos fizikumú, húszas éveik elején járó lány, két bicikli, és négy táska. Ebből a négy táskából kettő körülbelül 20 kg, a két kisebbik pedig 5-5 kg.

Csak, hogy egyszerűbb legyen a történet, nevezzük ezt a két lányt mondjuk... Szabinának és Eszternek. Tehát, Szabina és Eszti úgy határoztak, biciklire pakolják a két kisebbik táskát, s először azokat viszik át a célállomásra. Ez egy irányba kábé 14 km. Jól sejtitek, hőseink nem gondolták át ezt a projektet kellőképpen.

No, de hát, ne legyünk ilyen telhetetlenek, legalább az indulás megvolt valahogy. Ez a két, átlagos kinézetű, magyar nemzetiségű lány nekivágott ennek a hatalmas útnak, bőröndökkel a biciklin.

Az első kör még nem is volt olyan nehéz. Persze nagyon elfáradtak, hiszen (annak ellenére, hogy előtte nekünk mindenki megígérte, hogy ez a retkes ország LAPOS) az út tele volt alattomos kis emelkedőkkel, amiken ha egyszer elindult az ember, úgy érezte, sosem éri el a végét. De hát ez a két fiatal, ambiciózus lány, korlátokat nem ismervén ment neki ezeknek a szemét útszakaszoknak, s többé - kevésbé épségben és sikeresen érte el útja célját. Azt nem állítanám, hogy kifejezetten gyorsak és hatékonyak voltak, de legalább megérkeztek. Mondtam már, hogy ne legyetek telhetetlenek!

Út közben megalakult a Kun&Pálfi biciklis költöztető szolgálat, ami egy elég rövid életű vállalkozás volt. Még aznap este csődbe is ment (nem is említve a tényt, hogy halva született).

Persze a költöztető cég két nagy tudású kollégája tisztában volt a ténnyel, hogy a másik két bőröndöt nem lesznek képesek biciklivel a célállomásra juttatni. Így hát úgy döntöttek, hogy egyéb szállítóeszköz híján, a tömegközlekedést használják fel.

Itt most némi magyarázatra lesz szükség: ahhoz, hogy a hostelből az új lakhelyemig eljussunk, két busszal kellett utaznunk. Az első a 350S busz volt, ami elvitt minket Herlev sztéjsönig, ott pedig át kellett szállnunk a 165-ös buszra, és azzal elmenni egy nettóig. Ott leszálltunk, és az erdőn átsétálva megérkeztünk az új lakhelyemhez.

Ez így egyszerű. Ezzel nincs is semmi baj.

Itt jön azonban az a kis tényező, ami két költöztetőnket életük egyik legnevetségesebb kalandjába sodorta.

Ugyan is! A háztól néhány méterre van egy másik buszmegálló, ami elhelyezkedéséből kifolyólag közelebb van a házhoz, mint az, ami a nettónál van, ezáltal onnan egyszerűbb megközelíteni a célállomást. A probléma ezzel a buszmegállóval csak annyi, hogy zseniális hőseinknek fogalmuk sincs arról, ebben a megállóban megáll-e a 165-ös, és ha igen, akkor ez név szerint melyik megálló.

Itt a költöztető vállalat emberei két nagy táborra szakadtak: egyikük váltig állította, jó ötlet elmenni addig a távolabbi, ismeretlen megállóig. Másikuk nem akart kockáztatni; szerinte egyszerűbb lett volna leszállni a nettónál és inkább sétálni egy kicsit.

Addig - addig folyt köztük a vita, míg ez a két elszabott zseni egész egyszerűen elment a busszal a nettó mellett.

Nem volt visszaút, menni kellett tovább. A sárga, bajszos szörnyeteg vitte őket, kietlen autóutakra, majd furcsa, egyforma házak és utcák közé... hőseink pánikszerűen jeleztek minden megállónál (mert azon a környéken egész egyszerűen minden ugyan úgy néz ki, tehát minden buszmegállónál úgy tűnt, megérkeztek céljukhoz). A sofőr készséggel meg is állt nekik mindenhol, csak, hogy aztán a két költöztető ráébredjen, nem jó helyen vannak és sűrű bocsánatkérések közepette magyarázzák a vezetőnek, mégsem jó ez így...

Mentek, mendegéltek így, nagy pánikban, elveszve, majd egyikük megunta ezt a furcsa játékot a sofőrrel, s kényszerítette a másikat, szálljanak le csak úgy találomra a buszról.

Lepakoltak, majd figyelték,ahogy a bajszos szörny ajtaja becsukódik, és ott hagyja őket, a semmi közepén, egyedül, elveszve.

Költöztetőcégünk zseniális munkatársai ácsorogtak ott egy darabig, nézték, mikor jön a következő busz... a pontos cím nem volt a birtokukban (persze miért is lett volna), annyit tudtak csak, hogy a buszmegállónál van egy kis híd, egy nagy erdő, és egy lovarda.

Na, de az minden megállónál van.

Ezekkel az információkkal a birtokukban hőseink megállítottak egy járókelőt. A fickó hosszú, vörös köpenyt és kék uniformist viselt, melynek mellrészén nagy, piros S betű virított... najó, ez első látásra inkább csak egy hosszú, sötétzöld télikabátnak tűnt, de, ha az ember jobban megnézte,egészen olyan volt, mit egy szuperhős kosztüm.

Ugyan is.

Megkérdeztük a pasast, hol a kis híd, az erdő, meg a lovarda? Azt mondta, mindenhol. Erre a közönség segítségét vettem igénybe,és végül is sikerült megszereznem új lakhelyem pontos címét, ez már jobb kiindulópont volt mindannyiunknak.

Szuperhősünk ekkor felhívta szuperhős feleségét, aki szuperhős térképével pontos útbaigazítást tudott adni.

Megmentőnk ezt továbbította nekünk, biztatott, nem vagyunk már messze, csak szálljunk le a buszról, mikor a Ring 4 nevű autópályához érünk (már ha az egy autópálya, ki a halál tudja... annak tűnik :P). Aztán megadta a számát és közölte, ha nagyon elvesztünk, csak hívjuk fel őt (egyébként Bobbynak hívják) és akkor felvesz minket kocsival.

Végül Bobby, a szuperhős utunkra engedett,ő maga, pedig elrepült, hogy továbbra is szolgálja az igazságot és megmentse a földet a gonosztól...

Költöztetőink megvárták a következő buszt.

De ez megint csak bonyodalmakat szült.

Bobby, a szuperhős ugyan is azt tanácsolta, a biztonság kedvéért, hőseink mutassák meg a lakcímet a buszvezetőnek is, ő biztosan tudni fogja, mi a teendő.

Hát nem. Nem tudta.

Költöztetőink új sofőrje ugyan is egy makedón vendégmunkás volt, aki első munkanapját töltötte akkor Koppenhágában. Még azt se nagyon tudta, ő maga hol van.

De ragaszkodott hozzá, hogy mi szálljunk le az ő buszáról Hareskov vonatállomásnál, majd vonattal menjünk el egy megállót, és ott kérjünk újból útbaigazítást.

Hareskov állomásnál addig vesztegelt, míg költöztetőink el nem hagyták a busz fedélzetét, így hát, más lehetőség nem lévén, költöztetőink eleget is tettek a parancsnak.

A peronon a költöztetők megkérdeztek egy újabb járókelőt, aki szintén azt mondta, menjenek egy megállót vonattal, ott, pedig valamelyik buszra szálljanak fel. Egy másik civil szerint a következő állomásnál fel tudnak szállni a 165-ös buszra, azzal, pedig eljutnak a kívánt helyre.

Így hát, költöztetőinknek nem volt más lehetősége, kénytelenek voltak felszállni a vonatra, azzal menni egy megállót.

És újabb akadályba ütközni. Arról az állomásról, ugyan is nem ment semmiféle 165-ös busz. Hőseink ekkor (egy néni bölcs tanácsára hallgatva) betértek az állomáson lévő seven-elevenbe és ott megkérdezték a pénztárost, hogy ilyenkor úgy mégis mi a teendő.

A pénztárosnak szerencsére volt internet a gépén, így útvonaltervezőben meg tudta keresni a kívánt úticél felé vezető, helyes irányt.

Ez a következőket tartalmazta; utazzanak vissza Hareskov állomásra, onnan, pedig sétálva elérik a célt.

Hőseink ezt is tették. Persze arról halovány fingjuk nem volt, Hareskov állomásról merre kell indulni, de visszautaztak odáig. Ott Szabina egy idős úr segítségét kérte, aki Eszter füzetébe készséggel le is rajzolta, hogyan kell eljutni a Ring 4-ig Hareskovról. Mindeközben Eszti telefonon kért segítséget egyik lakótársától.

A két információ egy volt és ugyanaz, hőseink végre megnyugodhattak, jó úton haladtak.

Ekkor azonban újabb probléma lépett fel, ami (kivételesen) nem az útiránnyal volt kapcsolatos.

Emlékszik még valaki arra a részre, amelyben arról meséltem, hogy az öreg úr Eszter füzetébe rajzolta a térképet? Na mármost, az igaszághoz tartozik az is, hogy Eszter a füzetében tartotta a tartózkodási engedélyét, hogy meglegyen. Mert Eszter előrelátó, és tudta, ha nem tartja ezt a ravasz kis papírkát egy fix helyen, soha nem fogja megtalálni.

Költöztetőink mentek, mendegéltek céljuk felé, kezükben a füzettel, mely a szent térképet tartalmazta, mikor is Szabina száját a következő szavak hagyták el;

- Amúgy a tartózkodási engedélyed meg van még?

Elkezdődött a lázas kutatás, a füzetet végigpörgették, lapról lapra.

Az engedély nem volt sehol.

Elnyelte a hareskovi sötétség.

Szabina nem győzött bocsánatot kérni, miközben Eszti csak annyit ismételgetett;

- Szarjál rá, majd kérek egy másikat... de mért nem szálltunk le a nettónál...

Végül is, az Ohio streeten végighaladva (amit egyébként nem így hívnak... még) kis hobbitkáink megtalálták a gyűrűt, amit kerestek. Ezek után másodpercek alatt elérték a házat.

A buszút, ami egyébként körül - belül negyven percet vesz igénybe, hőseinknek majdnem három órájába került. Így hát zseniális költöztetőink úgy döntöttek, a cégnek még aznap este csődöt kell jelentenie. Azóta is óva intenek mindenkit, aki a Kun&Pálfi biciklis költöztető szolgálatot kívánja igénybe venni...

Úgy hiszem, nem igazán fed majd jelentőségteljes témákat eme blogbejegyzés. De hát megint eltelt néhány hét és nem írtam semmit, ezért itt az ideje, hogy felfrissítsem itt ezt az üresjáratot. :)

Csak, hogy szóljon is valamiről ez a dolog, gondoltam elmesélem, hogy milyen csapdákba nem érdemes belesétálni, ha ebben az őrült városba él az ember (személyes tapasztalatok alapján).

Először is; ha ide vetne téged a sors, NE költözz Norrebroba. Ha a közelébe költözöl, azzal nincs baj, de a kellős közepét belakni... háááát nem ajánlatos. Hacsak nem akarsz szombat hajnalban vadkanként ordító, jól megtermett, erősen részeg dán tinilány hangjára ébredni. Vagy, ha nem akarsz a buszmegállóban késelés áldozatává vált bandatag rögtönzött emlékhelyével összefutni. Akkor sem ajánlatos, ha nem leled élvezeted picsarészeg lengyelek ökölharcában és nem vágysz minden sarkon transzvesztitákba futni.

Oké, tegyük fel, hogy kicsit túllihegem a dolgot. Ez a környék nem annyira vészes, bár sok az arab, meg az idióta, maga a környezet színes, változatos, különféle bárok, kocsmák és boltok váltják egymást minden méteren. Ráadásul az ember nem unatkozik, mert hát itt mindig történik valami. :) Úgyhogy összességében Norrebro nem egy szar hely, de azért az ember néha lát olyan arcokat akik miatt inkább átmegy az út túloldalára. De ilyen arcok mindenhol vannak. :)

A következő dolog, amit nem érdemes tenni: csak úgy, magyar módra, költséghatékonyság céljából ignorálni a tömegközlekedést. Nem ésszerű dolog. Mert hát az alap gondolat az, hogy ha már van egy biciklim, amit korlátlanul használhatok, teljesen ingyen, miért pazarolnék ennyi pénzt a jegyekre, meg szarakodnék itt a zónákkal. És ez az elmélet rövidebb távokon még meg is állja a helyét, de ha nagyobb távolságot kell legyőznöm akkor már vannak problémák. Meg amikor elhatározom, hogy ááá a faszom fog a bringával szórakozni, inkább sétálok... na azok még az igazán rossz ötletek. Persze nekem egyáltalán nem jelent problémát, hogy sétáljak hét kilométert, mert szeretek sétálni, csak amikor megkérdezik, hogy "Na és, hogy jöttél ide?" a válaszom, pedig az, hogy "Gyalog." akkor eléggé hülyének néznek... hogy mégis mi a retekért nem ültél bringára, vagy nem vártál egy buszt. Egyébként a gyalogos verzió azért sem ajánlott, mert meglepő módon itt az időjárás teljes mértékben kiszámíthatatlan. Reggel ragyogó napsütésre ébredsz, elhatározod hát, hogy sétálsz egy kicsit a környéken, mert úgyis egész héten a monitort bámultad... és mire leérsz a kikötőbe már szakad az eső, neked meg persze nincs se esőkabátod, se esernyőd, és még csak egy retkes kapucnis pulcsit se vettél fel otthon...

Ebből, pedig egyenesen következik a harmadik jótanács; ne indulj el úgy otthonról, hogy nincs megfelelő mennyiségű melegruha a birtokodban. Nekem elhiheted, arra a ruhára, amiben a szalagavatódon táncoltál, semmi szükséged nem lesz... dobd ki a picsába és inkább tegyél el még egy mellényt, vagy pulcsit a helyére. Jól fog jönni. Mindazonáltal, soha ne indulj el úgy Koppenhágába, hogy csak néhány vékony kardigán, meg egy vastag pulcsi van nálad. Mert augusztusban még akadnak olyan napok, mikor egész meleg az idő, de ahogy beköszönt az ősz... alaposan rábaszol.

Amit még érdemes elkerülni: ne ragaszkodj ahhoz az egy úthoz, amit az iskoládig/munkahelyedig ismersz. Mert esetleg, mikor már majdnem egy hónapja élsz itt, teljesen véletlenszerűen bepötyögöd a google maps-be a lakhelyed és az iskolád/munkahelyed címét, és rájössz, hogy létezik egy út a kettő között, ami kétszer olyan rövid, mint az, amit egyébként használsz, és nincs benne annyi emelkedő.

És, így a végére még egy, kissé ugyan bizarr, ámde meglehetősen hasznos tanács: ha meglátogatod a volt szobatársad, aki aztán megkér, hogy vidd vissza a román srácnak a biciklijét (aki ugyanabban a hostelben lakik, mint te), végül figyelmeztet, hogy a biciklin egyetlen fék sem működik - mond neki, hogy nem akarod visszavinni azt a retkes bringát. Valószínűleg kevés annál viccesebb dolog van, mikor a lejtőn lefelé gurul egy lány egy szakadt biciklin, kurva lassan, mindkét féket behúzva (persze mindhiába), halálfélelemmel az arcán a lejtő alján békésen várakozó piros lámpa felé. Nagyon vicces hét kilométert tettem meg délután. Azt hiszem még sosem mentem ilyen lassan biciklivel. :) Hazaérve, pedig megemlítettem a román gyereknek, hogy bár előfordulhat, hogy ez csak egy személyes észrevétel, és én vagyok túl finnyás, de úgy vettem észre, valami nem igazán stimmel a fékekkel.

Nevetett. 

Már majdnem egy hónapja beköltöztem. Hát... nem ez álmaim otthona. Azokra az ósdi tábori szobákra emlékeztet, amikből még ma is biztos rengeteg áll és létezik a Balaton körül. De hát nem panaszkodom, mert legalább tető van a fejem felett. :) Meg ez egyébként sem a végleges lakhelyem. 

Viszont, valami olyasmit tapasztaltam itt meg, ami számomra egy kissé különös. Főleg egy ilyen helyen. Véletlenek sorozata úgy hozta, hogy ez a hely lett a szociális életem egyik fő állomása.

Az egész valahogy így nézett ki;

Első nap, a recepción összefutottam egy román sráccal. Mikor bepakoltam abba a szobába mely első nap volt a lakhelyem, ő a haverjával ment lefelé a lépcsőn, látták, hogy oda költözöm be. Megígérték, hogy este még benéznek, mondtam, hogy rendben.

Este még beszéltem anyuval telefonon (mert aznap este nem volt internetem), aztán elmentem aludni. Valószínűleg a kimerültség miatt (legyen annyi elég, hogy az egy elég megterhelő nap volt), a hangulatom nem volt a topon. Próbáltam elaludni, meg egy kicsit összeszedni magam, mikor is, olyan fél tíz tájban kopogtattak az ajtón.

A román srácok voltak.

Beszélgetni kezdtünk, nevetgéltünk, elvoltunk. Jót tett a közérzetemnek. Aznap nagyon nagy szükségem volt a társaságra.

Ahogy az este éjszakába fordult, a két román fiúhoz csatlakozott két másik román srác is, két lengyel lány, pedig kijött a szomszéd szobából. Egész jó kis estét hoztunk össze a semmiből a végére, dumálgattunk, sörözgettünk. Fél egyre oszlott fel nagyjából a társaság (jóóó tudom, nem a legnagyobb buli, amit valaha ember szervezett, de másnap mindenkinek iskola volt :P)

A következő nap ki kellett költöznöm abból a szobából, át egy másikba.

Kaptam egy szobatársat.

Ez az egyik legjobb dolog, ami eddig itt történt. El kellett telnie néhány napnak, mire rájöttünk, hogy nem is különbözünk annyira, mint azt elsőre hittük. Nagyon sok mindenről hasonlóan gondolkodunk, talán az egyetlen, amiben nem nagyon vagyunk hasonlóak, hogy ő sokkal pozitívabban áll hozzá a dolgokhoz, mint én. De ez sem baj, mert az ő jókedve nagyon sokszor átragad rám is. Múlthéten volt egy nagyon szar napom, mikor a suli is szarul ment, amúgy is retek volt a hangulatom és hazafelé még alaposan meg is áztam. Egy darab szarnak éreztem magam, mikor hazaértem. Dühösen felsétáltam a lépcsőn és elkeseredetten beléptem a szobába.

A szobatársam meglátott engem, egy bőrig ázott, rettentően kiakadt lányt.

És kinevetett.

Valahogy éreztem, hogy hasonló lesz a reakciója, és azt hittem, majd mérges leszek, amiért nevet rajtam. De nem így történt. Valahogy átragadt rám a jókedve, amitől az egész napom teljesen más megvilágításba került. Úgy éreztem, túlreagálom az egészet, és nekem is csak nevetnem kéne, ahogy ő teszi. Akármikor kérdezem tőle, hogy "Na és, milyen volt a napod?" az a válasza, hogy jó. Sosincs rossz hangulata, szereti élni, és élvezni az életét, plusz rettentően jó humora van. Szeretem, hogy minden reggel mosollyal az arcán ébred. Valahogy ettől nekem is mindig jobb lesz a hangulatom.

No meg aztán, történt más is, miután átköltöztem a másik szobába. Egyik este valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam, és két srác állt ott, érdeklődtek, hogy a szobatársam itt van - e. Végül is bejöttek, bemutatkoztak, és dumáltunk. Kiderült, hogy az egyikük (aki szintén román) ugyan abba a suliba jár, mint én, sőt, ugyan arra a szakra, csak ő már a második szemesztert csinálja. A hét folyamán majdnem minden nap ott voltak, legtöbbször sört is hoztak magukkal. :) Egyik nap átmentünk a szemben lévő bárba is, csocsóztunk egy kicsit, iszogattunk. Mostanában (mióta átköltöztünk a másik szobába) mi szoktunk átmenni hozzájuk, és vagy need for speed - et játszanak (amiben én nem szoktam részt venni mert utálom :P), vagy kártyázunk... vagy valami. :) Ők négyen laknak egy szobában, ketten lengyelek, ketten románok. A szobatársam is lengyel. És ez rendben is van egészen addig, amíg a lengyelek el nem kezdenek egymás közt lengyelül beszélni, ilyenkor a románok is váltanak románra. Én meg ülök ott és azon gondolkodom, milyen jól jönne a csapatba egy magyar, hogy mondhassunk egymásnak valamit az anyanyelvünkön, és akkor én se lennék kizárva a beszélgetésből xD. De azért igyekeznek elkerülni az ilyen szitukat.

A suliban is mindig van kivel dumálni. A csoportmunka jót tesz az ember társadalmi életének, de ha esetleg olyan hét van, mikor egyedülálló dolgokat csinálunk, akkor sem vagyok magamra hagyatva. Több magyar csoporttársam is van, de a legtöbb időt Szabinával szoktam eltölteni, aki tök aranyos és sokszor eléggé megkönnyíti ezeket a sulis dolgokat. Mikor valami olyasmivel állunk szemben, amivel előtte még soha (és az elmúlt két hétben az ilyen dolgoknak a száma egyre csak gyarapodott...) akkor próbáljuk valahogy poénra venni és megvigasztalni egymást, hogy minden oké lesz, és majd megoldjuk valahogy... hát nem mindig sikerül teljesen megnyugodni, de igyekszünk. :):) Pont most pénteken hoztunk össze egy magyar partit itt a suliban, és olyan rohadt jó volt végre az anyanyelvemet beszélni és a "honfitársakkal" bulizni egyet. :):):)

Szóval itt vagyok már több, mint egy hónapja és megtapasztalom, hogy milyen frusztráló az, ha az embernek fel kell nőnie, és, ha akadályba ütközik, nem ülhet le és mondhatja azt, hogy "Majd valaki más megoldja helyettem." Mert nincs senki más, aki megtenné. Egyedül kell szembenézni mindennel. Most már legalább azt elmondhatom, hogy miközben próbálok egymagam talpon maradni, akad időnként némi társaságom is. És ez jó. :):)

Bár ezt most már inkább úgy kéne kezdenem, hogy első hét az iskolában, vagy még inkább úgy, hogy első két hét az iskolában, de mindegy. Így jobban néz ki, nem igaz? :)

Korábban akartam ezt a bejegyzést megteremteni, legszívesebben az első napon, de akadt némi frusztráció az életemben és körül - belül ennyi idő kellett ahhoz, hogy rendbe szedjem a dolgokat. Úgyhogy most bepótolom az elmaradást.

Kicsit bizarr így írni a dologról. Mert, hogy az történt, hogy tetszik. Nagyon is. Sőt! Mondhatni szeretem! Sose volt még ilyen! A magamfajta embernek az iskola mindig is csak egy nyűg volt, egy olyan hely ahol az életemet vesztegetem el. Annak ellenére, hogy valamiért mindig is szerettem új dolgokat megismerni, megtanulni, akkor meg pláne, ha még érdekelt is. A felzárkózással sem volt sose bajom, szeretek gondolkodni, könnyen megjegyzem a tananyagot, szinte alig kell tanulnom. Mégsem szerettem sosem iskolába járni, mert hosszú volt, unalmas és fárasztó, és sose volt annyira jó osztályom (sőt az általános iskola után már csak rossz osztályaim voltak), hogy kárpótoljon valamennyire az elvesztegetett órákért. Egy szó, mint száz, utálom az iskolát. Nem szeretem az egész macerát a beilleszkedéssel, mert idővel úgyis kiderül, hogy olyan emberek vesznek körül az iskolában, akikkel nincs meg a közös hang, és érezhetem magam rohadt szarul hosszú évekig. Aztán meg az ember úgyis kifog olyan tanárokat, akik élvezettel dolgoztatják halálra csak azért, hogy utána elmondhassák, mennyire szar volt az, amit csinált. Marad a tehetetlen düh, mert ugye jó nevelést kaptál, nem szájalhatsz vissza, milyen dolog az már.

De itt valahogy minden más. A környezet, a hangulat, az emberek. Minden!

Bár eredetileg az volt a tervem, hogy a részletes programot leírom, ezt most mégsem tenném meg, mert az igen csak hosszadalmas dolog lenne. Inkább csak a fontos, érdekes dolgokat szeretném megörökíteni.

Az első, ami nagyon tetszik ebben a suliban, az a környezet. Minden olyan színes, barátságos, és modern. Az interaktív táblák nem csak azért vannak kirakva a termekben, hogy ha a közelükbe mész, a tanár élesen rád kiáltson, hogy "Ne nyúlj hozzá! Van fogalmad róla mennyibe került??" Az ebédlőből csodás illatok szállnak a nap minden percében. Tévék és kivetítők mindenhol. Csocsóasztalok a folyosón. Csodásan fest az egész. :)

Egy másik dolog, és talán ezt a legfurcsább érzés leírnom (figyelembe véve a tényt, hogy rólam van szó), az a közösség. Normális emberekkel vagyok körülvéve. És ez egyelőre elég szokatlan nekem. Nem az van, hogy bemegy az ember a suliba és igyekszik csak maga elé nézni, mert úgysem szeret senkivel beszélgetni és inkább kerüli a szemkontaktust. Nem! Leülsz, majd mikor valaki más bejön a terembe és hátranézel, hogy ki is az, összetalálkozik a tekintetetek. És az illető rád mosolyog! Értitek ti ezt? Mosolyognak! Nem úgy néznek rád, mint valami űrlényre, vagy olyan emberre, akit teljes szívükből gyűlölnek. Hanem elmosolyodnak, és talán még köszönnek is, ha nagyon kínos a csend. Elég meglepő.

A tanárok is jófejek. Segítőkészek, állandóan vidámak és nem az az életcéljuk, hogy pokollá tegyék az állítólagos legszebb éveidet. Segítenek, amiben csak tudnak, gondolkodásra késztetnek és igyekeznek minél jobban megértetni veled mindent, amit kell. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ehhez hasonló tanárom volt az eddigi iskoláimban.

Ehhez kapcsolódik a következő tény, ami felkeltette az érdeklődésemet. Emberként bánnak veled. Nincsenek határozott megkötések. Persze kijelentik, hogy azt várják el, hogy ennyi és ennyi időt tölts egy héten az iskolában, de senki nem szól rád, ha esetleg késve érkezel, vagy rosszul vagy és kihagysz egy napot. Sőt! Ha esetleg nem vagy diákja az iskolának, de beülsz egy órára, senki nem fog rád szólni. Jó, persze, ezt csak az első évfolyamon lehet megcsinálni, annak is csak az elején, mikor senki nem ismer senkit, de akkor is meg lehet csinálni. Megtanítják az alapokat, majd hagyják, hogy a szerzett tudást te magad hasznosítsd. Kezedbe adják a kulcsot, de aztán félreállnak, és a zárat már neked kell kinyitnod. Itt ember vagy, nem csak egy mozgatható báb. Ráadásul felnőtt ember. Ez néha mondjuk kissé ijesztő, a sok megválaszolatlan kérdéssel és teljesíthetetlen feladattal, de persze ők készek akármikor segíteni neked, ha kell. Egészen más érzés. Emberszámba vesznek.

Szóval egyelőre sok, meglepő, furcsa dologgal állok szemben és csak kapkodom a fejem, mert egyik jobb mint a másik.

Olyan kínos. Strébernek érzem magam. :P :D

Kedves blogom!

Mivel napjaim jelenleg elég egyhangúan és unalmasan telnek (bár, tapasztalataim szerint itt akkor is látok valami érdekeset, hogyha kimegyek vásárolni, például egy katonai helikopter sikeres landolását egy kórház tetején, vagy hadihajókat a kikötőben, amiken a haditengerészek éppen a családjukkal töltik az időt...), gondoltam írok pár sort egy itteni, elég gyakori jelenségről.

A biciklisekről.

Bizony. A bringások. Ezek ilyen életformák itt, kérem szépen. És, sok évnyi tömegközlekedéses, gyalogos, és néhány röpke hónapnyi autós tapasztalataim alapján el kell, hogy mondjam, a dán bringások a legveszélyesebb életformák az egész világon.

Vagy a bringások mindenhol ilyen veszélyesek?

Mert, hogy a következő történik. Fogom a bringámat, kiviszem az utcára, és elindulok, hogy akkor vásárolok. A kisutcában még nincs semmi veszélyes, kiérek a kereszteződéshez, átmegyek a túloldalra.

És jön az első kereszteződés.

A kereszteződések nehéz esetek, főleg, ha lámpásak.

Minden hozzám hasonló, Dániában tartózkodó, biciklivel rendelkező emigránshoz szólnék most.

Amennyiben a lámpa piros, keresd meg a bicikliúton azt a vonalat, ami azt hivatott jelezni, hogy ott kell megállni. És állj meg ott. Tényleg állj meg.

A dán biciklisek ugyan is a piros lámpát a következőképpen kezelik; áthajtanak ezen a vonalon, majd a zebrán, kidugják a bringa elejét a kereszteződésbe és körülnéznek.

Látják, hogy jobbról is, balról is halad a forgalom, autók, buszok, más bringások haladnak, keresztezve az útjukat. Aztán felmérik, hogy a lámpa is piros. Végül, ezek az információk valahogy a következőt szülik meg az agyukban:

Tudják jól, hogy nem mehetnek át, és azzal is tisztában vannak, hogy ilyen körülmények között ez roppant veszélyes. De végül csak leszarják, löknek magukon kettőt, és egy nagy levegővétel kíséretében belehajtanak a forgalom kellős közepébe.

Persze jön a szokásos; fékcsikorgás, dudálás, kiabálás. Aztán mindenki elhajt, az élet megy tovább.

Amennyiben olyan emigráns vagy, aki gyalogosan közlekedik, a következőt tudom mondani:

Zöld a gyalogos lámpa a kereszteződésnél. Csapda! Állj meg, és nézz körül, hogy közeledik -e a kereszteződés felé biciklis. Amennyiben igen, állj meg, és várd meg, amíg elmegy. Tapasztalatból mondom, a bringás nem fog megállni. Amint azt már korábban is említettem, leszarja, hogy milyen színű a lámpa. Át fog menni a kereszteződésen, gondolom amolyan "jó tempóban vagyok most, faszom fog megállni és újra lendületet szerezni" logika alapján. Ez fontos, ha ide jöttök, ezt tartsátok észben.

A biciklis úton meg a következőképpen működnek a dolgok; mész gyanútlanul, saját tempódban, kényelmesen, nézelődve, a közért felé. Egyszer csak, tőled jobbra, a park felől kirakja egy bringás az első kereket. Kipillant a bokor mögül, látja, hogy körülbelül tizenkétezer bringás közeledik, és túl közel vannak ahhoz, hogy eléjük be lehessen sorolni.

Egyszerűen leszarja a dolgot, és besorol eléjük.

Persze megint jön a szokásos, mindenki húzza a féket, kerülgetik egymást, szitkozódnak, meg minden ami kell. Az előzésről itt most ne is essék szó, az olyasféle kiváltság, amit az igazán tapasztalt, és minimum félőrült, vérbeli dán bringások engedhetnek meg maguknak.

Mi az úristen van itt ezekkel a biciklisekkel, hogy ennyire meg vannak őrülve? Rettenetes. :):)

Kedves blogom!

A tegnapi kudarc után újra próbálkoztam, most biciklivel és direkt kiszámítva, mert tegnap láttam a nyitva tartáson, hogy egytől négyig vannak nyitva.

Reggel még gyorsan lementem a recepcióra és megkérdeztem, hogy hol lehet igazolványképet csináltatni. A lány elmagyarázta, hogy a kastélytól balra van egy buszállomás, ott elvileg van egy gép.

Elmentem és rögtön meg is találtam a gépet. Írja az árakat, nézegetem... a legkevesebb amit csináltatni lehetett az 6 darab volt, és ez 100 koronába került... hat csoffadt igazolványkép... na mindegy, összeszedtem minden aprómat és beültem. Bedobom az első húszkoronást, mire egy nő elkezd nekem dánul magyarázni. Mondom mi a rák ez, még csak egy húszast dobtam be! Mindegy, nem törődtem vele, folytattam a dobálást lázasan, amíg el nem értük a 100 koronát, aztán kiválasztottam az igazolványképet, ami nekem kellett. Erre a nő megint elkezdte magyarázni, de ott már a képekből értettem, mit kell csinálnom. Ne fordítsam el a fejem, ne mozogjak, ne pislogjak, ne legyen rajtam szemüveg, hová tegyem a fejem. Kicsit nehézkesen, de végül megértettük egymást.

Délben kerestem valami ebédfélét, aztán elindultam. 

Nagyon élveztem a bicikliutat odafelé. A szél hűvös volt, a nap viszont hétágra sütött. Oda érek fél kettő körül, letámasztom a biciklit a tárolóban, vázzal együtt hozzá tudtam láncolni a tárolóhoz, minden rendben volt. Bemegyek, közben egy szőke srác, aki ott pakolászott, kérte, hogy hagyjam nyitva neki az ajtót. Nyitva hagytam.

Rögtön jobb felé, ahogy beléptem, hatalmas tábla hirdette, hogy; EU citizens residence permit. Úgy voltam vele, hogy ez mind rám illik, hát megpróbálom.

Csakhogy az ajtó zárva volt. Mindenféle komplikált zárszerkezet, meg ilyesmi volt rászerelve, amit csak kóddal lehetett kinyitni. Kétségbeesetten álltam előtte pár pillanatig, aztán jobb oldalt megpillantottam egy csengőt. Mondom szuper. Becsengetek.

És ácsorgok.

Ácsorgok

Ácsorgok.

Ácsorgok.

Semmi sem történik, mikor a szőke srác bejön az ajtón és mondja, hogy ők már bezártak.

Mondom mi van?!

Mutatja a nyitva tartást, hogy ma délelőtt voltak nyitva.

Mert én nem tudok dánul, és amit én szerdának hittem a nyitva tartáson, az valójában csütörtök.

De most nem keseredtem el, mivel biciklivel nem nagy a táv, és a jó időben élveztem a bringázást. Így hát visszajöttem a hostelbe, és mivel tudtam, hogy az otthoniak csak este jönnek fel skype-ra, gondoltam végre sétálok egy nagyot és megnézem a környéket.

Először lesétáltam a közeli vásárlóutcába és ott néztem körül. Ott is nagyon jól éreztem magam, de amire igazán kíváncsi voltam, az a közelben lévő kis kanális, ahonnan a turistáknak szerveznek rövid hajókirándulást a környéken. Én először azt hittem, ez olyan kanális, mint például Hollandiában, hogy körbe fut és, ha elindul egyik irányba a hajó, akkor a másik irányból fog ugyan oda visszaérkezni.

Hát nagyot tévedtem. Mert, ahogy tovább sétáltam, kiderült, hogy ez a kanális kivezet a kikötőbe.

Ami,pedig a nyílt tengerre visz.

Fantasztikus látvány volt. A hosszú, végtelen kékség, és hajók mindenütt. A kikötő mellett bárok és éttermek voltak mindenhol és a kikötő szélére asztalok, vagy csak egyedülálló székek voltak kirakva, hogy onnan lehessen figyelni a partot.

Ahogy sétáltam lejjebb, két hatalmas hajót pillantottam meg. Tényleg óriásiak voltak, nem is tudom hány méter magasak és szélesek, de a kamion, ami az üzemanyagot szállította hozzájuk, apró kis pontnak tűnt mellettük. Az egyik (mint utóbb kiderült) valamiféle mentő hajó volt, aminek a fedélzetén két hatalmas vízágyú is helyet foglalt, tehát valószínűleg nagyobb tűzeseteknél használták. A másik egy óriási, több emelet magas óceánjáró hajó volt. Rohadt jól nézett ki.

Sétáltam még egy nagyot ott a kikötőben, aztán ücsörögtem egy kicsit a szélén, a lábamat a víz fölött himbálva, végül elindultam haza. Visszafelé is gyönyörködtem még a tájban, aztán hazaértem.

De bazdmeg ez hihetetlen, hogy az embert berakják ebbe a koszos, rendetlen, dzsumbujos környékbe és nem is szólnak neki, hogy "Ember, itt két utcára van ez a csodálatos környék, csekkold le nyugodtan." Én meg itt rohangálok fel - alá a gettóban, meg a többi helyen és el van előlem dugva ez a fantasztikus kikötő.

De nem basztok ki velem! Én megtaláltam már egyedül is!

Mert én már tudok dolgokat egyedül is csinálni!! Ha-ha!! 

Üdv újra, kedves blogom!Engedd meg, hogy elmeséljem a keddi napom történetét.

Na, mármost, elmegyek én, mint egy ember, hogy elintézzem a tartózkodási engedélyemet. Ehhez szükségem van a papírjaimra, egy igazolványképre, illetve valamiféle bizonyítékra abban a tekintetben, hogy én itt iskolába fogok járni és nem csak úgy hobbiból lógatom a lábam.

Ebből egyedül az igazolványképnek voltam híján. De sebaj, a laptopomon van igazolványkép, elmegyek és kinyomtattatom. Megkérdeztem a recepción, hogy hol van ilyen iroda, ahol ilyesmivel foglalkoznak. Mondja a csaj, hogy egy sarokra innen van egy erre alkalmas hely. Elindulok.

Meg is találom egyből, bemegyek, kérdezem, hogy igazolványkép és akkor én és, hogy akkor ők kinyomtatnák-e. Mondja a srác, hogy ilyesmivel ők nem foglalkoznak, de szálljak metróra és a reptéren van egy ilyen masina amivel meg tudom csinálni.

Megköszöntem és kimentem.

A reptérre. Metróval. A reptérre... metróval?

Az még hagyján, hogy halovány fingom sincs, hol van a legközelebbi metróállomás, illetve, hogy nem tudom, milyen menetjegyet kell rá venni, na, de hogy a reptérre? Hát azt hiszi ez, hogy én valami térkép vagyok, hogy tudom, hogy hol van a rákos reptér?

Így hát ezt szinte azonnal feladtam, és elindultam ahhoz az irodához, ahol a tartózkodási engedélyt meg lehet szerezni. Gondoltam ott majd megkérdezem, hátha meg tudják mondani, van-e arrafelé olyan cucc, amiben tudok igazolványképet csináltatni.

Az iroda a következő címen van: Borups Allé 177, 2400 Copenhagen NV

Ez fontos, jegyezzétek meg.

Tehát, én az Adelgade 5-7 alól indulok, kábé 6 km-re van ettől a Borups Allé. Nem egy akkora táv. Mivel nem ismerem a környéket, nem megyek biciklivel, mert úgyis csak eltévedek.

Ebben mondjuk igazam volt.

Még itthon hosszú percekig böngésztem a térképemet, majd megbizonyosodtam róla, hogy merre kell mennem. Egyszerűnek tűnt.

Aha. De csak tűnt.

Na mármost, az Adelgade a Gothersgade - t keresztezi. Ezen kellett nekem jobbra fordulnom és végigmennem. Ezzel még nem volt semmi baj, végigmentem rajta, a nehéz laptoptáska húzta a vállam, de nembaj, kemények vagyunk, kibírjuk. Megyek, megyek, kis szomorúsággal bennem, hogy nincs igazolványképem és most mi lesz. De nembaj, minden rendben van, majd megoldjuk a problémákat, felnőttek vagyunk, nem kell ebből ekkora problémát csinálni.

Megyek, mendegélek, egyszer csak a jobbomon egy hatalmas kastély bontakozik ki, óriási kerttel és magas, díszes kerítéssel. A kerítés túloldalán, a kastély előtt egy őrség áll. Az őrök ugyan olyan öltözetben vannak, mint Angliában, csak ezeknek az őröknek sötétkék a zubbonyuk, nem pedig piros. A bejárat előtt az őrség zenekara csinálja a hangulatot, tőlük balra a többi őr azt teszi, amit kell... azaz őrt áll. Ezeket az őröket sima, khaki színű, pólós - nadrágos katonák őrzik. A bejáratot is egy ilyen alak figyeli, akinél egy óriási, szuronyos, automata valami van. Nagyon menő.

Ez egyből feldobja a kedvemet. Figyelem őket, amíg a zenekar játszik, aztán, ahogy abbahagyják és elmasíroznak, én is elmasírozok, tovább, a célom felé.

Végigmegyek a Gothersgade - n, aztán balra kanyarodok, majd rögtön jobbra, így elérve a hidat, amit kerestem.

Megyek, mendegélek a hídon, csekkolom a térképet, hogy itt merre kell mennem.

Na és itt beüt a mennykő.

Gondolhattok akkora szőkének, amekkorának csak akartok, de kiderült, hogy otthon valahogy összekevertem a térkép 137. és 138. oldalát. A térképen, az én útvonalamon nincs rajta a Borups Allé.

A pánik sűrű hullámokban markolássza a torkomat, kész, elvesztem, most kell visszafordulni, amíg még tudom, hogy hol vagyok.

De nem, nem adhatjuk fel most, majd mindjárt kerítünk valakit, aki tudja, merre van a helyes irány. A híd végén látok is egy hotdogos standot, na ez jó lesz. Behajolok a pult fölött, és mondom a csávónak:

- Excuse me, do you speak English?

- Yes, a little. - feleli erre ő.

Mondom neki, hogy a Borups Allét keresem, de nem tudom merre kell mennem, igazítson útba, legyen szíves. Nézi egy darabig a térképemet, majd elkezdi magyarázni, hogy merre van az arra. A hátam mögé mutogat, a mesterséges tóval egy volnalban lévő út felé, majd attól kicsit balra.

Látom, ahogy mutogat, ahogy mozog a szája, hallom mi jön ki rajta, de nem értem.

Hááát igen, jól gondoljátok. A csávó egy büdös szót nem beszélt angolul. Végigmagyarázta nekem az egészet dánul, vagy talán valami rettenetes akcentusos angollal, nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy egyetlen szavát sem értettem. Na, de mindegy, abból, amit elmutogatott, nagyjából megértettem. Elmegyek a tó mellett, és mikor annak vége, balra fordulok.

Én eleget is tettem a dolognak. Végigmentem a tó mentén, majd mikor annak vége szakadt, elfordultam balra.

Fogalmam sem volt merre vagyok és, hogy egyáltalán jó irányba megyek-e, ezért megszólítottam egy nőt, és megkérdeztem. Ő is sokáig nézte a térképemet, majd azt mondta, hogy jó helyen vagyok, csak az ellenkező irányba kell mennem. Azt mondta, tudja merre kell mennem, csak nem tudja angolul elmagyarázni, menjek tovább és kérdezzek meg valaki mást is. Megköszöntem a segítséget és folytattam utamat az ismeretlenbe. Megyek, mendegélek tovább, az egyik sarkon megpillantok két nőt, akik egymással dumálnak. Odamegyek, kérdem őket, beszélnek-e angolul, mondják, hogy igen. Mutatom nekik a térképet, Borups Allé, eltévedtem, segítsenek. Nézik, nézik a térképet, mutogatnak, egymást közt dánul beszélnek. Aztán megkérdezik, milyen házszámra megyek, elmondom nekik. Megint beszélnek dánul, mutogatnak, nézik a térképet. A végén közlik velem, hogy jó úton vagyok, menjek előre és majd bal kéz felé lesz a Borups Allé, de, hogy merre van ez a házszám, azt ők sem tudják, meg hát még gyalog elég messze is van, mért nem próbálom meg a busszal. Megköszönöm a segítséget és folytatom utamat.

Menjek egyenesen, mi? Na ja, de ezzel meg az a probléma, hogy nagyjából 1 km megtétele után az út egy V alakú elágazáshoz érkezik. Az én szemszögemből a jobb oldali út az egyenes, a másik elkanyarodik kissé balra. Na, most mi legyen?

Megyek tovább a jobb oldalon, mert úgy döntök, hogy nekem az az egyenes. A jobb oldali úton haladva visszatér az otthoni fíling, mindenhol lepukkant házak, graffitik, roncs kocsik, az egész utca feltúrva és félbehagyva. Szuper, belesétáltam a gettóba. Veszélyesebbnél veszélyesebb arcok jönnek szembe, senkit nem merek megkérdezni, hogy egyáltalán jó helyen vagyok-e. Egyszer csak jobb oldalt meglátok egy kedves, barátságos virágüzletet. Mondom ez nagyon jó lesz nekem, bemegyek, megkérdem.

Bent, a pénztárnál egy fickó vár a virágcsokrára, a virágos meg az üzlet belső részében készíti a rendelést, így őt nem láthatom. Mögöttem besétál egy arab nő és a kislánya. Először azt gondolom, hogy ők is vevők, de a kislány beszalad és megöleli a bent álló virágost.

Meghűl bennem a vér. Arabok által üzemeltetett boltba sétáltam be. Végem van.

Tudom, ez így kissé rasszistának hangzik, de ahogy végigsétáltam azon az utcán, az összes veszélyes forma arab volt. Nem tehetek róla, tényleg így volt. Egyébként semmi bajom nincs az arabokkal.

Szóval, benn állok már pár perce, mikor kijön a virágos, természetesen arab. Mögötte kijön még egy, jól megtermett, arab pasas. Nyelek egy nagyot, és végiggondolom a helyzetet. Az angol nyelv miatt rá fognak jönni, hogy külföldi vagyok, amiatt meg, hogy útvonalat kérdezek, kiszagolják, hogy eltévedtem. A vállamon ott lóg a táska, benne a laptop. Ezek szétszednek.

A dán pasas megköszöni a virágcsokrot (ami egyébként tényleg nagyon szép lett) és kimegy. A virágos hozzám fordul. Kérdezem, tud-e angolul. Mondja, hogy egy kicsit. Mutatom neki a térképet, mesélem, hogy a Borups Allét keresem, jó irányba haladok-e. Elveszi tőlem a térképet, nézegeti, lapozgatja, odaáll mögé a másik pasas is, ketten elmélkednek fölötte. Gondolkodom, hogy majd mennyi pénzt kérnek tőlem, hogy visszakaphassam a térképem.

Az egésznek a következő lett a vége; a csávó elmagyarázta, hogy menjek tovább ezen az úton egyenesen, majd bal kéz felé lesz a Borups Allé. Megköszöntem a segítséget és kisétáltam. Nem bántottak. Rendesek voltak. Örültem, hogy jófejek voltak és segítettek.Szóval, haladok tovább, kicsit már fáradok, egyre nehezebb a táska, egyre csak vágja a vállam. Mostmár nem nagyon merem mozgatni a karom, mert minden mozdulatra egyre jobban fáj.

Egyszer csak elérem a gettó végét, balra pillantok és ott egy táblát látok meg:

Borups Allé

Talán soha életemben nem örültem még semminek annyira. Elindulok, felfelé a Borups Allén, összeszedve a maradék energiámat. Éhes vagyok, szomjas, fáj a vállam és kimerültem. De nem baj, megvan a Borups Allé, ez a lényeg. Aztán, a következő sarkon látok még egy táblát, ami megint kedvemet szegi.

Borups Allé 5-23

Épp csak 172 háznyira vagyok a célomtól. Fasza. De most nem adhatjuk fel, hiszen megvan az utca amit kerestünk, menjünk tovább.

Tehát folytatom a küszködést, végig azon a tetves utcán, út közben látok egy hatalmas rádiótornyot, ami olyan magas, hogy ha felnézek rá, kicsit megszédít a látvány. Tök jó élmény, de addigra valahogy már nem tudok neki örülni.

Mentem tovább, még mindig nem értem el a 177-et, pedig nagyon sokat gyalogoltam. Hirtelen meglátok egy Aldit, gyorsan bemegyek és veszek két üveg vizet, meg egy tábla csokit, hogy legyen nálam valami. A következő kereszteződésnél leülök egy padra, eszek egy kicsit a csokiból és iszok egy kis vizet. Aztán, nagy keservesen folytatom a gyaloglást.

Aztán, egyszer csak szörnyű dolog történik. A Borups Allé élesen balra kanyarodik és újabb V alakú elágazásban ketté válik.

Kétségbeesetten sóhajtok. Nincs már több erőm, hogy átgondoljam, merre is menjek.

Szomorúan balra pillantok.

ÉS OTT VAN!

Nagy, szürke tábla, rajta a 177-es szám, egy nagy épület és parkoló. Hatalmas, kitörő örömmel rá is fordulok.

Eljutok a bejáratig, ott egy afroamerikai pasas és egy ázsiai nő vitatkoznak valamin. A nő bemegy, a fickó kinn marad. Kérdezem a fickót, hogy most mi van.

Közli, hogy délig volt nyitva az iroda és holnap kell visszajönni.

Bazdmeg.

Az iroda zárva van.

Fuck.

Fuck this.

Fuck this, Denmark.

Ha a közelben lett volna egy kicsi, zárt bódé, amiben nincs más, csak négy fal, akkor tuti bementem volna, hogy beleverjem a fejem valamelyik falba.

De így kénytelen voltam sóhajtani egy hatalmasat és megtenni ugyan azt a távot haza. Fantasztikus érzés volt. Tényleg.

Valahogy hazakutyagoltam, de már rohadt szarul éreztem magam. Ritka szar nap volt. Este, pedig még vásárolni is el kellett mennem és az is majdnem 3 km-re volt innen, én hülye, meg megint nem bringával mentem, hanem gyalog.

Pálfiiii!!!!!! Mi ez a szar???? Normális vagy???

Na mindegy. Csak gondoltam elmesélem. :)

Helló, kedves blog!

Azért írom így, mert valószínűleg nem nagyon olvassa senki ezt a blogot, én meg írni szeretném valakihez.

Tehát, engedd meg nekem, blog, hogy elmeséljem, mi történt eddig.

Szóóóval, vegyünk egy ilyen remegős lábú, állandóan ideges csirkét, mint amilyen én vagyok. Nem szakadtam még le anyámról, alapvetően, a jelenlegi helyzetemben szükségem lenne valakire. Erre, én hülye idióta, kitalálom, hogy kijövök ide, teljesen egyedül és elérem, hogy magamra legyek utalva. Hát, mit ne mondjak, nagyon okos vagyok.

Az ideút kissé bonyolult volt. Péntek reggel, két napnyi tivornya és sokáig ébren partizás után, megérkeztem Tilburgba, Hollandiába, apumhoz. Ott eltöltöttünk egy éjszakát, bennem volt még az első, friss pánik, hogy úúúristen miafaszt fogok én itt csinálni egyedül. Aztán másnap, kora reggel elindultunk ide. Kábé hét órakor keltünk útra, hosszú volt és unalmas. Koppenhágába eredetileg komppal akartunk átmenni, mert az rövidebb, de kiderült, hogy sokkal drágább. Így hát úgy döntöttünk, a hosszabbik utat választjuk és átmegyünk azon a hídon, ami a dániai szigeteket köti össze.

Teljesen megérte.

Az a híd valami eszméletlenül gyönyörű. Nehéz szavakkal leírni a látványt ( és saját hülyeségemnek köszönhetően a képeket sem tudom ide feltenni, ezt majd, amint alkalmam lesz rá, bepótolom), de azért ne higgyétek, hogy nem próbálom meg.

A két part között a híd kb. 16 kilométeren keresztül fut a vízen. Ameddig csak a szem ellát, végtelen kékség mindenhol. Abból a magasságból a hajók aprócska, fehér pontoknak tűnnek. A víz a nyílt részeken vad, tajtékzó és megállíthatatlan, a kikötők közelében viszont gátrendszerrel megszelídítik. 

A part közelében talán még ennél is gyönyörűbb. Első látásra beleszerettem ebbe a partszakaszba. Persze nagyon drága lehet, és valószínűleg lehetetlen ott lakást találni, de azt hiszem, célommá vált, hogy ha bejön itt nekem minden, amit elterveztem, akkor tengerpartra néző lakásom lesz. Nem kell nagy. De én minden reggel ezt a gyönyörűséget akarom nézni.

Annyit tudok erről mondani, ha valaki egyszer Koppenhágába menne, akármilyen fárasztó is, vágjon neki kocsival és válassza a hosszabb utat. Ezt a látványt egyszer az életben mindenkinek meg kell tapasztalnia.

Este, fél hét körül érkeztünk meg. Először apuék szállására mentünk, ott lepakoltak, aztán mentünk tovább az én szállómra.

A Generator Hostel egy nagyon jól kialakított, jól felszerelt, modern diákszálló, hangulatos pihenő szobákkal és kényelmes fekvőhelyekkel. A személyzet kedves és segítőkész, a hangulat fiatalos és életvidám, a színek élénkek. Amennyiben Berlinben, Koppenhágában, Dublinban, Londonban, vagy Hamburgban kellene megszállnotok, csak ajánlani tudom a Generator Hostelt (ez volt itt a reklám helye :P).

A szobák hat fősek, és a hétvégére mind megtelik. Koppenhága pörgő, nyüzsgő, kupis város. Azt ne akarjátok tudni, hogy mi van itt szombat este. Az utcák megtelnek, mozdulni alig lehet, még levegőt se nagyon kapsz. Mindenki tajtrészeg, vagy be van állva és hangos a zene. A vasárnap reggel talán még a szombat esténél is brutálisabb. Mert, amit a szombati éjszaka jótékony sötétje eltakar, azt a vasárnap reggel, a maga felkelő napjával kendőzetlenül felfed.

Az utcát elborítja a szemét. Az üres műanyag poharak, zsíros papírzacskók és hányás között seggrészeg fiatalok fekszenek, buszra várva. Csak hát arra nem jár busz. Naaa mindegy.

Kicsi, utcasöprő kocsik járják az utcákat, igyekezvén, hogy eltüntessék a mocskot, amit ezek a fiatalok ide műveltek az éjszaka folyamán. A nagyját sikerül is elvinniük.

Erre a hatalmas parti életre való tekintettel én átvonultam apáékkal az ő szállójukba, ami 22 elképesztően hasznos kilométerre van Koppenhága központi részétől. Az a hely szombat este, hét órától olyan csendes és kihalt, mintha maga a városrész aludt volna el. Még a madarak sem mernek pisszenni.

Mielőtt azonban átmentünk volna, megvacsoráztunk egy aranyos kis mexikói étteremben. Hangulatos volt, a kaja meg finom.

Tehát az éjszakát ott töltöttük, apáék hotelében, majd apa reggel visszahozott a hostelbe, aztán ők is összepakoltak és átjöttek hozzám. Végül elbúcsúztak és elmentek.

Egyedül maradtam.

Arra számítottam. hogy rosszabbul fogom viselni. Hogy majd megijedek, ahogy szoktam és sírva felhívom apát, hogy jöjjön értem. De én csak ültem ott csendesen, nyugodtan, egy apró kis idegességgombóccal a gyomromban.

Amit elűzött egyrészt az a tény, hogy a pihenő szobákban olyan kényelmes kanapék vannak, hogy az ember mindenről megfeledkezik, másrészt, pedig az, hogy tudtam kicsit beszélni az otthoniakkal.

Miután beszéltünk, visszamentem a szobámba, hogy összeszedjem magam és egyek valamit. Bent volt az egyik szobatársam, aki egy német lány és, ha jól értettem, Valerie a neve. Beszélgetni kezdtünk és ennek a beszélgetésnek az lett a vége, hogy megkajáltunk a bárban, aztán elmentünk a Koppenhágai Nemzeti Múzeumba.

A belépés ingyenes, a múzeum, pedig szép, és érdekfeszítő. Főként a dán felfedezők által, a világ különböző pontjain gyűjtött értéktárgyakból áll. Az egyetlen nehézséget a Dániával kapcsolatos kiállítás megtalálása jelentette. De végül az is meglett. :D

Dánia történelméből az 1600 és 2000 közötti időszakot mutatták be. Sok érdekes és vicces dolgot láttunk.

Miután visszajöttünk még csevegtem egy kicsit az otthoniakkal, aztán tevékenykedtem egy kicsit és nyugovóra tértem.

Most, pedig, miután befejeztem az életrajzom és ezt a blogot, elindulok ügyintézni, lakást keresni, esetleg munkát, ilyesmi. Szurkoljon, aki akar! :)

Majd még jelentkezem! :)

(Korábban már valószínűleg megígértem, így ennek most eleget téve láássááátok amit én láttam :D)

Kilőttem ezt a blogot az éterbe, hátha egyszer valaki, valamikor belebotlik, elolvassa és érdekesnek találja. De ha nem, az se baj. Ez a blog nagy részt a saját szabadidőm kitöltését szolgálja, meg azt,hogy rögzitsem az élményeimet. Nem feltétlenül a nagyközönségnek szánom. De azért olvassátok, ha van kedvetek. :)

Így kezdetnek engedjétek meg, hogy elmeséljem az előzményeket, meg egy kicsit magamról is, hogy értelmet nyerjenek a dolgok.

A huszadik életévem küszöbén állok, idén nyáron tettem érettségit, egész jó eredménnyel. Lehetett volna nagyon jó is, de hát fránya matek... na mindegy, nem bánom, amiből jó vagyok, az jó is lett. :D Már korábban is motoszkált bennem az a dolog, hogy külföldön szeretnék tovább tanulni (főleg azért, mert apukám Hollandiában él, tehát lett volna rá lehetőségem), de az utolsó iskolai évben lett teljesen világos, hogy ez igy is lesz. Dániából többször is jöttek a sulinkba, hogy elmondják, mennyire jó az élet ott náluk és nyomatékosan kértek, hogy jelentkezzünk hozzájuk, mert szükségük van a külföldi diákokra. A végzős évemben még kint tanuló magyar diákok is hazajöttek, hogy elmeséljék, milyen jó nekik ott.

Arról viszont senki nem beszélt, hogy a jelentkezés, hogy működik.

Mert az, mint minden felsőoktatási jelentkezés, elég bonyolult dolog. Én azért most elmesélem, hátha valaki kedvet kap dániai továbbtanuláshoz. Így legalább hallomásból ismerni fogja a dolgot. :) (amennyiben egyátalán nem érdekel az eljárás, ugord át ezt a részt, mert kissé hosszadalmas :))

Tehát, a következő a szitu. Itthon van egy "szervezet", ahol segitenek, hogy a dolgok úgy működjenek, ahogy. Náluk kell jelentkezni, ezt a legegyszerűbb e-mailben megtenni. Válaszolni fognak, és elmondják, hogy mely időpontokban van személyes találkozó (ez a tali általában februárra esik, érdemes előtte pár héttel megirni a levelet). Mikor én jelentkeztem, két időpont volt, ezért vissza kellett jelezni, hogy mikor tudok menni. Ez a találkozó igazából arról szól, hogy egy angol nyelvi tesztet kell kitölteni, hogy bizonyitsd, tudsz angolul. Amennyiben jó az angolod, ez nem egy teljesithetetlen feladat. Ha ezt a tesztet sikerül legalább 70 %-ra megcsinálnod (asszem hetven, de lehet hogy csak hatvan :D), szabad az út előtted, hogy jelentkezz dániai iskolába. Ehhez majd el kell menned még egy találkozóra, ahol el fogják mondani, hogyan kell kitöltened a jelentkezési lapokat. Ezután majd e-mailben átküldenek üres jelentkezési lapokat, melyeket otthon, egyedül kell kitöltened, a kapott információ alapján. Fontos, hogy meg tudd valahogy oldani, hogy kinyomtasd, illetve beszkenneld a papirokat, mert itt minden az interneten keresztül működik.

Tehát, elküldöd a jelentkezési lapokat, meg a személyid beszkennelt változatát, pdf fáljban az iskoláknak. Nálunk március 15. volt a határidő.

Ezután várakozol.

Május környékén a dán iskolák ügyintézői jelentkeznek, vagy e-mailben, vagy telefonon. Megkérdezik, hogy készen állsz-e egy skype, vagy telefon beszélgetésre velük. Megmondod nekik, hogy erre mikor érsz rá, és akkor bizony beszélned kell velük.

Nincs menekvés.

De nem kell félni, maga a beszélgetés nem igazán nehéz dolog. Az ügyintéző kedves és segitőkész, leginkább a motivációd érdekli. Miért akarsz abban a suliban tanulni és miért pont azon a szakon. Az is érdekli őket, hogy hatékonyan tudsz-e csoportban dolgozni, mert a fősulikon csapatmunkában zajlik minden.

Ha ezen a beszélgetésen túl vagy, akkor már tényleg nincs más hátra, mint, hogy várakozz. Június környékén kapsz e-mail - t a suliktól, hogy felvettek-e, vagy sem. Amelyik suliba felvettek, attól kapsz egy feltételes felvételi papirt, amit alá kell szignóznod, beszkennelned és visszaküldened. Ezután rögtön az érettségi bizonyitványod angolra leforditott verzióját is el kell küldened. Közben egy újabb találkozón kell megjelenned, ahol már a kijutásról és a kinti életről világositanak fel. Végül, ha miden rendben megy, néhány hét után megérkezik a végleges felvételi papirod (ez elvileg már postán érkezik) és elkezdhetsz aggódni a kijutás, meg az ilyenek miatt (amit jelenleg én is lázasan csinálok :D).

Nos, "röviden" ennyit a jelentkezésről. Igazából túl sok mindent nem kell intézni, csak hát elég hosszadalmas és fárasztó folyamat.

Tehát, mindezek elintézése után most itt vagyok, hat napra attól, hogy elinduljak az ismeretlenbe, bármiféle élettapasztalat nélkül. Eddig a családommal éltem, sosem voltam önálló, független. Ezért eléggé félek a rám váró kihivásoktól, de tudom, hogy hosszú távon csak hasznomra lesz a dolog. Ezért a félelem mellett még izgatott is vagyok kicsit.

Hogy mi lesz később, arról folyamatosan be fogok számolni itt. Csak, hogy tudjátok ti is. :)