A faltól falig érő, indokolatlanul hosszú ablakpárkányon, amit (könyvszekrény híján) polcnak neveztem ki, gyűlnek az emlékek. Kedves, szívet melengető, mégis furcsa keserűséggel teli emlékek, a múltból. A régi időkből. Pedig még nem is vagyok olyan öreg.
Mosolyt csalnak az arcomra. Kellemes őket visszanézni, mégis elkeserítő. Mert már nem lehet őket megélni, elmúltak, csak ezek a tárgyak őrzik létezésük és elmúlásuk bizonyítékát. De én akkor is szeretem őket visszanézni, legalább emlékeztetnek rá, hogy ilyen is volt.
Azok még egészen más idők voltak. Akkor még az embernek voltak olyan szerettei, ismerősei, akik segítettek szilárdan megállni. Azonban, ha egyszer van az ember annyira őrült, hogy úgy dönt, elhagyja ezeket az illetőket, hát ne csodálkozzon, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.
Szóljon hát ez a pár mondat most mindenkinek, aki úgy dönt, hogy külföldre utazik és belevág ebbe az életnek nevezett tragikomédiába, teljesen egyedül. A lényeg, amit sosem szabad elfelejteni; ez már sose lesz annyira könnyű, mint amilyen otthon volt. Ha esetleg, csak egy apró pici pillanatra úgy éreznéd, hogy na, azt hiszem kezd minden rendben jönni, van mit ennem, van fedél a fejem fölött, a tanulmányok is jól alakulnak, a legrosszabb amit tehetsz az az, hogy lelassítasz egy kicsit és kiélvezed az adott helyzetet. Mert amint kezd benned felerősödni ez az érzet, jön valami, ami beleköp a levesedbe, amitől minden kezdődik az elejéről és megint a megszokott gyomorgörccsel ébredsz. Hol fogok lakni? Mit fogok enni? Hogy lesz ezután? Az ember azt gondolná, miután beleszokott ebbe az egészbe, ezek a kérdések már nem merülnek fel többé. Mert mindig ezek a legijesztőbb kérdések, azok, amik kétséget ébresztenek benned, amik elbizonytalanítanak, hogy vajon érdemes-e ekkora utat megtenni.
De azt hiszem, érdemes. Igen, lehet, hogy ez piszok nehéz, főleg ha még épp, hogy csak kijöttél a kamaszkorból, és még tapasztalatod sincs, de ez nem is akkora baj. Igyekszem kiélvezni ezeket a helyzeteket. Hiszen ezekből lesznek majd a legnagyobb sztorik, amiket az ismerősöknek el lehet mesélni! Hogy egy borzasztóan kimerítő, költözéssel töltött nap után a hostelben a fejedhez vágják, hogy nincs szabad szobájuk, és szembesülsz a ténnyel, hogy hajléktalan lettél. Emiatt aztán addig zokogsz a recepciósnak, amíg az el nem intézi neked, hogy legyen hol aludnod. Hogy ezáltal olyan nagyszerű embereket ismersz meg, mint azelőtt még soha. Aztán, mikor végleg elhagyod a hostelt, költözés közben eltévedsz az egyik ilyen csodálatos emberrel, és órákig kóvályogtok, halálra rémülve egy teljesen idegen helyen, hogy a végén rájöjjetek, hogy egész végig célotok 1 kilométeres körzetében tartózkodtatok. Vagy megtapasztalod, hogy az iskola nem is olyan borzasztó hely, mint amilyennek egész életedben láttad, sőt, időnként egész jó móka is tud lenni. Amikor, hónapok után talán először átszakad az a hatalmas gát, és végre megérted, hogy kell a php-t használni, és talán még élvezed is, mikor elkészülsz az adott projekttel. Hogy mosolyognak rád az emberek, beszélgetnek veled, érdekled őket.
Igen, rettentően nehéz az ilyesmit kezelni, és rohadtul fárasztó, hogy az ember éppen csak beköltözik valahová és már ezernyi problémával szembesül, és néhány rövidke hónap után mehet is tovább. Egy percre sem pihenhet, nem ülhet le, hogy elmerengjen az élet nagy dolgain. De hát nem is kell, mert az élet nagy dolgai pontosan ott állnak vele szemben, és időről időre keményen pofán csűrik, ha tetszik, ha nem.
Annyi baj legyen! Jöjjön csak az a pofon, kit zavar? Fel lehet kelni arról a padlóról, akármilyen keményen is vágódtál hozzá azelőtt. Szánalmasan rövid az életünk ahhoz, hogy ne élvezzük ki minden percét ezeknek a dolgoknak. Fel kell állni, lerázni magadról a fájdalmat és folytatni ott ahol abbahagytad, kezdeni az egészet elölről. Ez így működik, ez ellen nem lehet mit csinálni. A legjobb, amit tehetünk, hogy nevetünk rajta, és pozitívan állunk hozzá. Ellenkező esetben megnehezítjük a saját dolgunkat.
Meg aztán, nem csak ezek a régi emlékek vannak velem. Itt vannak az újak, a frissek, amik különböznek. Nem lehet őket összekeverni a polcon lévőkkel. Más helyen történtek, más körülmények között, egészen máshogy. Mindkét fajta tartalmaz nevetést, és könnyeket, szeretetet és feszültséget, de egészen más szinten. De egyiket sem lehet kevésbé szeretni a másiknál. Mindkettőnek megvan a maga szépsége, amitől mosolyt csal az ember arcára, kellemes melegséget ébreszt benne.
Én még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy mondjuk otthon, a régi, megszokott életet élve egyáltalán nem lettem volna képes ezekkel az emberekkel ilyen kapcsolatot kialakítani. Vegyük például ezt az Ivanovicsot. A téli szünetben mindketten Budapesten tartózkodtunk és volt egy olyan elképzelésünk, hogy mi lenne, ha összefutnánk. Ez, a szoros menetrend miatt nem következett be, de nevettünk is rajta eleget, mert hát, ahogy ő mondta, mit csinálnánk mi ketten együtt Budapesten? Be kell valljam, igaza volt. Egyáltalán nem vagyunk olyan típusú emberek, akik olyan roppant jól kiegészítenék egymást, és különösebben jóban tudnának lenni. De itt valahogy működik. És nem csak azért (bár az elején hajlamos voltam ezt hinni), mert a körülmények úgymond rákényszerítenek bennünket. Egész egyszerűen jól megvagyunk. Még, ha ismerjük is egymás hibáit, és esetleg vannak olyan tulajdonságaink, amik nem tetszenek a másiknak. Ez talán régen, otthon akadályt jelentett volna, de itt, és most már nem. És ez az én szememben nagyon szép dolog.
Sokszor eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha a jelenbeli énemnek lehetősége lenne összetalálkozni egy múltbéli arcommal, olyannal, aki régen voltam. Ha most alkalmam lenne találkozni azzal, aki az érettségi előtt voltam. Biztosan mindketten dühösek lennénk egymásra bizonyos dolgok miatt, és sok mindent bánnánk is, de elismeréssel tekintenénk a másikra.
Nem szeretem a nagyképűséget, de már én is kénytelen vagyok elismerni, hogy ez igen is nagy dolog. Basszus, nagyon nagy utat tettünk meg eddig is, és még ki tudja, hol a vége! És hát, annak ellenére, hogy sok mindent másképp is csinálhattunk volna, teszem azt, akár jobban is, egyáltalán nem telt rosszul. Lassan már kezdem azt érezni, bármennyire is nehéz, és akármennyi is a kihívás, hogy minden rendben lesz.
Ott van az a polc, és gyűlnek rajta az emlékek. Némelyiknek vannak kézzel fogható bizonyítékai, a többi meg csak úgy, elméletben, de ott van. Régiek és újak, kellemesek és rosszak, de mind az enyémek. Összességében, most úgy érzem, érdemes volt belevágni.
Pedig ez még csak a kezdet.
