Bár ezt most már inkább úgy kéne kezdenem, hogy első hét az iskolában, vagy még inkább úgy, hogy első két hét az iskolában, de mindegy. Így jobban néz ki, nem igaz? :)
Korábban akartam ezt a bejegyzést megteremteni, legszívesebben az első napon, de akadt némi frusztráció az életemben és körül - belül ennyi idő kellett ahhoz, hogy rendbe szedjem a dolgokat. Úgyhogy most bepótolom az elmaradást.
Kicsit bizarr így írni a dologról. Mert, hogy az történt, hogy tetszik. Nagyon is. Sőt! Mondhatni szeretem! Sose volt még ilyen! A magamfajta embernek az iskola mindig is csak egy nyűg volt, egy olyan hely ahol az életemet vesztegetem el. Annak ellenére, hogy valamiért mindig is szerettem új dolgokat megismerni, megtanulni, akkor meg pláne, ha még érdekelt is. A felzárkózással sem volt sose bajom, szeretek gondolkodni, könnyen megjegyzem a tananyagot, szinte alig kell tanulnom. Mégsem szerettem sosem iskolába járni, mert hosszú volt, unalmas és fárasztó, és sose volt annyira jó osztályom (sőt az általános iskola után már csak rossz osztályaim voltak), hogy kárpótoljon valamennyire az elvesztegetett órákért. Egy szó, mint száz, utálom az iskolát. Nem szeretem az egész macerát a beilleszkedéssel, mert idővel úgyis kiderül, hogy olyan emberek vesznek körül az iskolában, akikkel nincs meg a közös hang, és érezhetem magam rohadt szarul hosszú évekig. Aztán meg az ember úgyis kifog olyan tanárokat, akik élvezettel dolgoztatják halálra csak azért, hogy utána elmondhassák, mennyire szar volt az, amit csinált. Marad a tehetetlen düh, mert ugye jó nevelést kaptál, nem szájalhatsz vissza, milyen dolog az már.
De itt valahogy minden más. A környezet, a hangulat, az emberek. Minden!
Bár eredetileg az volt a tervem, hogy a részletes programot leírom, ezt most mégsem tenném meg, mert az igen csak hosszadalmas dolog lenne. Inkább csak a fontos, érdekes dolgokat szeretném megörökíteni.
Az első, ami nagyon tetszik ebben a suliban, az a környezet. Minden olyan színes, barátságos, és modern. Az interaktív táblák nem csak azért vannak kirakva a termekben, hogy ha a közelükbe mész, a tanár élesen rád kiáltson, hogy "Ne nyúlj hozzá! Van fogalmad róla mennyibe került??" Az ebédlőből csodás illatok szállnak a nap minden percében. Tévék és kivetítők mindenhol. Csocsóasztalok a folyosón. Csodásan fest az egész. :)
Egy másik dolog, és talán ezt a legfurcsább érzés leírnom (figyelembe véve a tényt, hogy rólam van szó), az a közösség. Normális emberekkel vagyok körülvéve. És ez egyelőre elég szokatlan nekem. Nem az van, hogy bemegy az ember a suliba és igyekszik csak maga elé nézni, mert úgysem szeret senkivel beszélgetni és inkább kerüli a szemkontaktust. Nem! Leülsz, majd mikor valaki más bejön a terembe és hátranézel, hogy ki is az, összetalálkozik a tekintetetek. És az illető rád mosolyog! Értitek ti ezt? Mosolyognak! Nem úgy néznek rád, mint valami űrlényre, vagy olyan emberre, akit teljes szívükből gyűlölnek. Hanem elmosolyodnak, és talán még köszönnek is, ha nagyon kínos a csend. Elég meglepő.
A tanárok is jófejek. Segítőkészek, állandóan vidámak és nem az az életcéljuk, hogy pokollá tegyék az állítólagos legszebb éveidet. Segítenek, amiben csak tudnak, gondolkodásra késztetnek és igyekeznek minél jobban megértetni veled mindent, amit kell. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ehhez hasonló tanárom volt az eddigi iskoláimban.
Ehhez kapcsolódik a következő tény, ami felkeltette az érdeklődésemet. Emberként bánnak veled. Nincsenek határozott megkötések. Persze kijelentik, hogy azt várják el, hogy ennyi és ennyi időt tölts egy héten az iskolában, de senki nem szól rád, ha esetleg késve érkezel, vagy rosszul vagy és kihagysz egy napot. Sőt! Ha esetleg nem vagy diákja az iskolának, de beülsz egy órára, senki nem fog rád szólni. Jó, persze, ezt csak az első évfolyamon lehet megcsinálni, annak is csak az elején, mikor senki nem ismer senkit, de akkor is meg lehet csinálni. Megtanítják az alapokat, majd hagyják, hogy a szerzett tudást te magad hasznosítsd. Kezedbe adják a kulcsot, de aztán félreállnak, és a zárat már neked kell kinyitnod. Itt ember vagy, nem csak egy mozgatható báb. Ráadásul felnőtt ember. Ez néha mondjuk kissé ijesztő, a sok megválaszolatlan kérdéssel és teljesíthetetlen feladattal, de persze ők készek akármikor segíteni neked, ha kell. Egészen más érzés. Emberszámba vesznek.
Szóval egyelőre sok, meglepő, furcsa dologgal állok szemben és csak kapkodom a fejem, mert egyik jobb mint a másik.
Olyan kínos. Strébernek érzem magam. :P :D
